előadta: Edgar Froese (billentyű, gitár), Linda Spa (szaxofon, fuvola, billentyű), Iris Camaa (elektromos dob, ütőhangszerek), Thorsten Quäschning (billentyűs hangszerek), Bernhard Beibl (gitár), Hoshiko Yamane (hegedű)
helyszín: Művészetek Palotája, Budapest
időpont: 2012. április 10.

Amikor valaki olyan elhatározással megy el egy zenekar koncertjére, hogy utána szeretne róla publikálni róla egy beszámolót, talán elvárás lehet felé, hogy maximálisan felkészült legyen a banda életművéből. Mivel azonban mégiscsak a Tangerine Dreamről van szó, a bőven száz kiadvány felett járó lemezmennyiség (ide értve a jelenlegi vagy korábbi tagok különféle szólóalbumait is) kizár bármiféle teljes felkészülést, főleg mivel néhány héttel az időpont előtt jutott tudomásomra az esemény ténye, kifejezetten rajongó pedig nem voltam. Az alábbiakban tehát egy teljesen szubjektív, kizárólag a koncertet górcső alá vevő beszámoló következik, mellőzve a zenekar stílusának mélyre hatoló elemzését, hiszen valószínűleg ezt nálam szakavatottabbak már aprólékosan kivesézték.
Az alapadatokon persze azért fussunk végig: az 1967-ben, Edgar Froese vezetésével alakult Tangerine Dream egy különleges világot képvisel az elektronikus zenék világában. Elsőként talán a "szférák zenéje" kifejezést hallottam velük kapcsolatban, ami találó volt, hiszen lebegős, elszállós elektronikus-instrumentális muzsikájukban (melyek közt több mint harminc a filmzene) van valami földöntúli. Az évek során számtalan tagot felemésztett a csapat, amelyben több, már honlapunkon is szóba kerülő zenész megfordult. Egyikük például Paul Haslinger, akiből filmzeneszerző lett, és bár mostanra már túl van lassan negyven score komponálásán, a B-kategóriából sosem sikerült kitörnie, mert az olyan filmek, mint az "Underworld" és további epizódjai, a "Crank – Felpörögve" vagy éppen a "Halálfutam" semmit nem lendítettek karrierjén, ahogy az sem, hogy még Antal Nimród "Elhagyott szobá"-jának stáblistáján is találkozhattunk vele.
Christopher Franke (akinek "London Concert" című CD-jéről mi is írtunk) szintén a filmekhez fordult, de hiába készített kétszer annyi muzsikát, mint fenti kollégája, megrekedt a sorozatok (például: "Babylon 5") aláfestésének világában. Egy szintén kilépett tag Klaus Schulze, aki még minimalistább irányba kalandozva, szólópályát befutva maradt a leghűbb az egykori irányhoz, így az "őskori" TD-játékidőket idézően nem ritka, hogy egy teljes Schulze-album mindössze egy-két, ráérősen kifejtett kompozíciót tartalmaz. A filmzenei kapcsolat nála diszkrétebb, hiszen – leszámítva a Michael Mann "Az embervadász"-ába beválogatott betétdalát – csupán néhány ismeretlen alkotáshoz fűződik a neve. Ám közel félszáz önálló albumot készített, illetve született egy közös lemeze Lisa Gerrarddal, ami kapcsán egy koncert-DVD is napvilágot látott. Schulzéhez képest már-már popos irányban arat sikereket a mindössze egyetlen filmhez kapcsolható Ulrich Schnauss, a nevesebb extagok listája pedig záruljon Michael Hoeniggel, aki a fentiek közül talán a legpechesebb, hiszen "A massza", a "Klóncsapda" vagy a "Kiborgtanárok" egyike sem olyan, melyek révén még az unokái is büszkék lesznek arra, hogy ő készíthette el hozzájuk a score-t. De e kitérő után térjünk is végre rá a tárgyra.

A filmek táborában külön kasztot képező sportmoziknak általában a zenéje is igen sajátos, főként rézfúvósok játékára épülő, hősies témákat tartalmazó motiváló muzsikák. A londoni olimpia alkalmából összegyűjtöttük azokat a sportfilmeket, melyek zenéje legjobban megjeleníti ezt a hangzásvilágot.


Az olimpiák zenéje

     Az olimpiai megnyitó ünnepségek minden bizonnyal a világ leglátványosabb rendezvényei közé tartoznak, egy zeneszerzőnek pedig bizonyára nagy megtiszteltetés ehhez muzsikát írni, de persze a felelősség is igen komoly, hiszen a legnézettebb televíziós események egyike is az olimpia nyitórendezvénye. A ceremóniához általában filmzeneszerzőket szokás felkérni, az olimpiai zenék terén John Williams a csúcstartó. Az 1984-ben a Los Angeles-i olimpiára alkotta meg az "Olympic Fanfare and Theme" című művét, mely az Egyesült Államokban azóta is a játékok himnuszának számít. A szerző Grammy-díjat is nyert a művel, melyet később az atlantai olimpiára kissé átalakított. 2002-ben ismét egy olimpiával hozta össze a sors Williamst, jelen esetben a Salt Lake Cityben rendezett téli játékokkal. Erre egy új kompozíció született, mely a "Call of the Champions" címet kapta. A korábbi olimpiai fanfár stílusát és néhány elemét megtartva komponált új darabot a szerző. A méltóságteljes, szárnyaló szimfonikus muzsika kórussal is kiegészült, méghozzá az igen impozáns, 350 tagú Mormon Tabernacle Choirral, mely néha csak kiegészítője a hangszeres részeknek, de bizonyos helyeken kiemelt szerepet kap, fokozva a hősies hangulatot. A kórus az olimpiai eszme három kulcsszavát ismétli, vagyis a citius, altius, fortius ("gyorsabban, magasabbra, erősebben") szavakat. A megnyitón is a szerző vezényelte a gigantikus méretű kórust és zenekart, és ugyanígy tett 1996-ban is, amikor Atlanta adott otthont a játékoknak. A centenáriumi játékokhoz a korábbi olimpiai témáját vette elő Williams, és ezt hangszerelte, varázsolta még hősiesebbé - a mű címe is erre utal: "Summon the Heroes". A fődallamot Tim Morrison trombitás játszotta, magát a művet is neki ajánlotta a szerző. Az eredetinél hosszabbra írt olimpiai téma néhány jelentősebb mellékdallammal is kiegészült, így pedig Williams legjobb megszólalású olimpiai fanfárja lett.

     Michael Kamen nevéhez is több nyitóünnepség zenéje kötődik, ő is Atlanta és Salt Lake City olimpiájához komponálhatott, s mindezt igen kimagasló minőségben tette. Jeff Rona 2008-ban a pekingi olimpia révén kapott lehetőséget, hogy a filmzenék világából átruccanva, zenét komponáljon a játékok vitorlással kapcsolatos eseményeihez, műve a "Song of the Sea" címet kapta - Pekingben Rona muzsikáján kívül egyébként Klaus Badelt zenéje is felcsendült. Ismertebb olimpiai komponista még Mark Watters is, aki szintén az amerikai játékok esetében komponált muzsikát, az atlantai munkájáért pedig Grammy-díjban is részesült.

     Olimpiai témájú dokumentumfilmek és tévésorozatok is szép számmal akadnak. Az egyik legismertebb a "The First Olympics - Athens 1896" című széria, melyhez Bruce Broughton komponált egy igen kiváló szimfonikus muzsikát. A "16 Days of Glory" című 1986-os dokumentumfilm úgyszintén magas színvonalú muzsikával rendelkezik, ennek komponistája Lee Holdridge volt. Az 1973-as "Így látták ők - Visions of Eight" című dokumentumfilm az 1972-es müncheni, tragikus kimenetelű olimpiával foglalkozott, zenéjéért többek között Henry Mancini felelt. Az alkotás alapműnek számít a zsáneren belül, nem utolsósorban azért, mert nyolc különböző epizódját nyolc igen neves rendező, például Milos Forman, Arthur Penn vagy Kon Ichikawa forgatta. Az olimpiai zenék között érdemes még megemlíteni Basil Poledourist, aki Atlantába szállított egy emlékezetes kompozíciót ("Tradition of the Games"), Frederic Talgornt, aki az albertville-i olimpiához írt muzsikát, illetve a Yes és az Art of Noise korábbi tagjaként ismertté vált zenész-producer, Trevor Horn "Pass the Flame" című szerzeményét, mely az athéni játékok dala volt. Utóbbi esetében fura mód nem Vangelis volt a komponista, bár a Sydneyben rendezett olimpia záró ceremóniájára, a következő helyszín bemutatása alkalmából Vangelis komponált egy tételt, ez azonban Athénban már nem hangzott el.
     A 2012-es londoni játékok "A Symphony of British Music" címet viselő záró ceremóniájára augusztus 12-én kerül sor, melynek bizonyos értelemben filmzenei vonatkozása is lesz, ugyanis David Arnold tölti be ennek, illetve a nyitó ünnepségnek a zenei igazgatói posztját. A komponista és kreatív munkatársai számos ismert és népszerű angol muzsikát válogattak be a repertoárba, melynek előadásáról a London Symphony Orchestra gondoskodott, amely egyúttal az ezt követő paralimpiai játékok hivatalos zenekara is lesz. "Az ötlet, hogy szimfonikusnak neveztük el a műsort, abból eredt, hogy ez egyfajta keretet ad az eseménynek, történetet és formát" - meséli a komponista, akit 2011 szeptemberében keresett fel ezzel a lehetőséggel a Take That koreográfusaként is ismert Kim Gavin. Ő és a zeneszerző 2009-ben találkozott egymással egy Take That-koncert során, és nem sokkal később folyamatos munkakapcsolatba is kerültek, így amikor biztossá vált, hogy az angliai ötkarikás játékok záróünnepségét Gavin rendezi, szerző barátjához fordult segítségért. Arra a kérdésre, hogy miért fontos, hogy az este repertoárja a lehető legszélesebb skálán mozogjon, Arnold így felelt: "Számos világhírű művészünk van, legyen szó jazzről, klasszikus zenéről, popról, népzenéről vagy akár soulról. Olyan sok a tehetség. És úgy tűnik, hogy nekünk ezek a dolgok belülről, mélyről fakadnak. Bármilyen stílusról is legyen tehát szó, az felülkerekedik hétköznapjainkon, a számítógépeken, a telefonokon és mindenen, így az életünk fontos részét képezi, ezért ügyeltünk arra, hogy a lehető legtöbb darab jelen legyen." A nyitórendezvény rendezője Danny Boyle volt, aki hozta magával A.R. Rahmant is, így ő pár zenével szintén részese lett a show-nak. Több ismert brit zenész is nevét adta még a nyitóceremóniához, például felbukkant Paul McCartney és Mike Oldfield is.

A ma esti megnyitóünnepség felvezetéseként összeállítottunk egy toplistát, mely az elmúlt évtizedek olimpiáihoz köthető legjobb zenéket tartalmazza. A válogatást nehezítette, hogy ezek a zenék csak ritkán válnak elérhetővé, rossz minőségű felvételekkel pedig nem borzolnánk a kedélyeket. Így csak a normális hangminőségben fellelhető darabok közül válogattunk.

Értékelés: 10/6

Roger Brown (Aksel Hennie) fejvadászként dolgozik cégénél, ám nem túl előnyös külseje miatt kisebbrendűségi érzés gyötri, és hogy modelleket idéző felesége, Diana (Synnove Macody Lund) ne hagyja el őt anyagi problémák miatt, ezért - életszínvonalukat fenntartandó - műkincsrablással egészíti ki fizetését. Állásinterjúkat tartva akad össze egy jelentkezővel, Clas Greve-vel (Nikolaj Coster-Waldau), akinek birtokában egy sok milliót érő festmény van. Roger az eddigi legnagyobb fogás reményében már meg is kezdi a rablás előkészületeit, ám nem számol azzal, hogy Greve jóval több egy hétköznapi állásra jelentkezőnél...
A skandináv irodalom sikerei kezdik hazánkat is bevenni, hiszen többek közt annak a norvég Jo Nesbónak is egymás után jelennek meg kötetei nálunk, akinek 2008-as, azonos című regénye nyomán született Morten Tyldum mozija. A sztorira vélhetően Hollywood is le fog csapni egy teljesen felesleges, képről képre azonos remake formájában, ahogy azt például "A tetovált lány" esetében is láthattuk. Ha véletlenül kevésbé lesz szoros az egyezés, akkor az viszont amiatt történik majd, mert minden olyan húzást sikeresen kiölnek az eredeti történetből, mely elképzelhetetlen lenne egy amerikai moziban. Ennél a váratlan irányokat vevő sztorinál sosem tudhatjuk előre, hogy mi fog éppen történni. Először szinte párhuzamosan látunk állásinterjút betöréses rablással, aztán egyre vadabb dolgoknak leszünk szemtanúi, ahogy a kezdetben mindenre felkészült, duplán is (munka plusz magánélet) kettős életet élő céges fejvadász lába alól kezd kicsúszni a talaj - hála egy másmilyen jellegű fejvadász tevékenységének.
Sok múlott a szereplőkön, ám az Aksel Hennie és Nikolaj Coster-Waldau alakította férfiakból hihetően lesznek egymás életére törő ellenségek, és végül úgy állunk mégis a "pozitív" hős mellé, hogy szimpatikusnak egy percig nem tartjuk. Feszültté teszi az alkotást, hogy az ellenfél motivációit kezdetben egyáltalán nem értjük, aránytalanul túlzónak tűnik minden cselekedete. Ám épp ennek a titkolózásnak köszönheti a film az egyik erősségét, na meg az olyan ötleteknek például, mint amikor a kétségbeesett menekülés komikussá válik. Eredeti, csavaros és a szó minden értelmében véve mocskos thrillerrel van dolgunk, szóval nem is kéne nagyon bolygatni ezt a remake dolgot...
Ugyan mindketten egyaránt 1998-ban jegyeztek először önállóan aláfestést, azonban Trond Bjerknes és Jeppe Kaas komponisták ez idáig még nem dolgoztak együtt. Míg Bjerknes filmjei itthon egyáltalán nem ismertek, Kaas olyan címeket tudhat magáénak, mint a magyar mozikat is megjárt "Gengszterek fogadója", a "Zöld hentesek", valamint az "Ádám almái". Közös munkájukat semmilyen formában nem adták ki, és a játékidő haladtával ezt olyan nagyon nem is bánjuk - még ha nem is beszélhetünk jelentős problémáról, hiszen a jelenetek alatt végül is helytáll a score. Ahogy a film kezd egyre durvulni, úgy változik meg a kisebb szimfonikus zenekar előadását elektronikus kiegészítésekkel vegyítő zene is. Kezdetben könnyed és laza, szinte rumbás dallamokat hallunk Roger Brown - fokozatosan eltűnő - narrációja alatt, amit visszafogottabb akciózene követ a rablásos szcénáknál. Clas Greve feltűnésével azonban a score lassan irányt vált, és a játékidő felétől már üldözéses mozikra jellemző szerzemények követik egymást, egy thrillerhez igazítva. Ahogy említettem, sok gond nincs ezekkel a szerzeményekkel, csak éppen fejvadász legyen a talpán, aki emlékezetes pontokat talál bennük.

Értékelés: 10/9

Tintint, az ifjú riportert jellegzetes frizurájával, foxterrierjével és számos hű barátjával, továbbá ellenségével a Hergé művésznévre hallgató, belga Georges Rémi alkotta meg a múlt század húszas éveiben. A képregény először 1929-ben, egy belga újság gyermekmellékletében jelent meg, majd 1976-ig összesen huszonnégy kötet látott napvilágot Tintin kalandjaival. A Tintin-képregények hetven nyelven eddig több mint kétszáz millió példányban keltek el, és évente kétmillió új kötet talál gazdára. Az évtizedek során rádiós, színházi és televíziós adaptációi is születtek, de mozifilmes feldolgozására egészen 2011-ig kellett várni. Hergé 1983-ban bekövetkezett halála előtt azt mondta, ha valaki megfilmesíti a művét, örülne, ha az Steven Spielberg lenne. Vágya végül teljesült, hiszen a rendező pár évvel ezelőtt Peter Jacksonnal fogott össze, hogy két részben leforgassanak egy Tintin-történetet. Az első epizód az USA-ban "Tintin kalandjai" címmel jelent meg, vagyis elhagyták a korábban beharangozott alcímet ("Az Unikornis titka"), noha a világ más országaiban rendre alcímmel együtt jelent meg a mozi (a ritka kivételek közé tartozott hazánk is). Már ebből is sejteni lehetett, hogy a nagy terv valahogy nem úgy sikerült, ahogy korunk két filmes mágusa kigondolta, és lehet, hogy csak egy film lesz a kettőből, ráadásul a premier körül is kialakult egy szokatlan dolog, ugyanis Európában két hónappal korábban bemutatták a mozit, a tengerentúlon pedig karácsonyi premiert terveztek. Noha egy Spielberg-Jackson-alkotástól kasszarobbantást várnánk, azonban ez az USA-ban elmaradt, mindössze hetvenhét millió dolláros bevételre tett szert a film, azonban a világ többi táján azért csak összegyűjtött háromszáz millió dollárt, és bezsebelt egy Golden Globe-díjat is. Ez pedig hozzájárult ahhoz is, hogy végül bejelentették a következő, Jackson rendezte részt is, "A Nap Templomá"-t, noha premierdátumot már nem adtak ki hozzá.

"Az Unikornis titká"-ban a világjáró újságíró és kalandor (Jamie Bell) ismét szimatot fog, ezúttal egy makett hajó indítja be az eseményeket. Főhősünket elrabolják, és egy hajóra szállítják, itt megismerkedik későbbi nagy barátjával, Haddock kapitánnyal (Andy Serkis), akinek egyik őséről, Sir Francis Haddockról kiderült, hogy elsüllyedt hajója rengeteg kincset rejt. A színen azonban feltűnik Sir Haddock korábbi ellenfele, Vörös Rackham leszármazottja, Sakharine (Daniel Craig) is, akinek természetesen szintén a kincsre fáj a foga.
Bár a motion capture technika lassan egy évtizede jelen van a vásznon, azonban Robert Zemeckis három gyönyörűen kidolgozott alkotása ("Polar Expressz", "Beowulf", "Karácsonyi ének") sem volt annyira meggyőző, hogy a filmkedvelők többségének bizonyítsa a stílus létjogosultságát, és hogy erre a technikára ilyen formában ténylegesen szükség van. Spielbergék azonban mégis így akarták leforgatni a sztorit, főként azért, mert hűek szerettek volna maradni Hergé rajzolt figuráihoz, ugyanis a pisze Tintint és a hatalmas krumpliorrú kapitányt szerintük nem lehetett volna élő szereplővel megformáltatni. A látvány kétségkívül lenyűgöző lett, megkockáztatom, sohasem volt még ez a technika ilyen precízen kidolgozott, a történet is hű az eredetihez - némely esetben talán túlságosan is. Azonban valami hiányérzete mégis van az embernek, ez pedig az lehet, hogy ha már ennyi pénzt rááldoztak a filmre, akkor lehetett volna egy élőszereplős verziót készíteni belőle, és talán a nem túl népes hardcore rajongótáboron kívül nem rótták volna fel sokan azt, hogy Tintinnek nincs pisze orra. Az ifjú kalandorból ugyanis simán az új Indiana Jones válhatott volna, ami viszont így rajzfilmesítve már egészen biztosan nem fog bekövetkezni.

John Williams, saját bevallása szerint, mindig is szeretett volna animációs filmhez zenét írni, ám - bármilyen furcsa is ez - eddig nem adatott meg neki, azonban Spielberg jóvoltából ez is összejött az idős mesternek. A "Tintin kalandjai" aláfestésének megírását a bemutató előtt évekkel elkezdte. Már a sztori alapján is születtek meg benne elképzelések, a két csetlő-botló nyomozó témáját, Milu, illetve Tintin dallamát anélkül megírta, hogy látott volna bármit is a moziból, sőt bizonyos tételeket, mint például a kalózos részeket, illetve az üldözéseket, a Disney régi módszere alapján komponált meg, vagyis előre, a jelenet ismerete nélkül megírta, ezzel az animátorok munkáját kívánta segíteni, hogy megtalálják a ritmust és a tempót. A főcím és a végefőcím is korán rendelkezésére állt, így ezekhez is meg tudta komponálni a muzsikát. Az élő szereplők által rögzített, de még kezdetleges kinézetű animációt tartalmazó, viszont már véglegesen összevágott film alapján korán hozzákezdhetett a jelenetekhez illeszkedő score megírásához is, ugyanakkor ez azt is jelentette, hogy az aláfestő zene már a végső animáció megszületése előtt elkészült. Így történhetett meg, hogy a "Tintin kalandjai" zenéjét már a premier előtt másfél évvel rögzítették, miközben a WETA animációs és trükkcsapata még sok-sok hónapot dolgozott a film külcsínén.

Értékelés: 10/4

"A tetovált lány", a Millennium-trilógia névre keresztelt regények első része 2005-ben debütált. A svéd könyv hatalmas siker lett hazájában, majd Európát és a többi földrészt is szédítő sebességgel hódította meg. 2006-ban és 2007-ben folytatásai láttak napvilágot, így bővítve trilógiává a főhősök, azaz Lisbeth Salander és Mikael Blomkvist történetét. A nagy diadalt azonban beárnyékolta (vagy éppenséggel generálta), hogy a regények írója, Stieg Larsson 2004-ben elhunyt, aminek következtében az alkotásával elnyert több neves irodalmi díjat is csak posztumusz kaphatta meg – és így természetesen eredeti tervét, vagyis a tízrészes regényfolyamot sem tudta megvalósítani. Művei sikerét jelzi, hogy mostanra már több mint hetvenmillió darabot adtak el világszerte a három könyvéből, és a filmesek is hamar meglátták a történetben rejlő lehetőséget. Először természetesen a svédek készítették el a saját verziójukat. A Noomi Rapace főszereplésével készült 2009-es verzió eredetileg minisorozatnak készült, majd a nagy siker láttán három külön filmre bontották, így "A tetovált lány" mellett "A lány, aki a tűzzel játszik" és "A kártyavár összedől" regények adaptációi is külön bemutatásra kerültek.
Természetesen az amerikai változat sem váratott sokat magára. Larsson könyvét az Oscar-díjas Steven Zaillian, Hollywood egyik legjobb forgatókönyvírója vette kezelésbe. A rendezői posztra David Finchert már 2009-ben kiszemelték, aki nem vonakodott, hogy megfilmesítse a történetet, a férfi főszereplő pedig Daniel Craig lett. Természetesen a címszerep Hollywood legvágyottabb karaktere lett, és olyan színésznők versengtek érte, mint Keira Knightley, Kristen Stewart vagy Emma Watson, sőt még Rapace neve is felmerült, de végül Rooney Mara lett a befutó, akivel Fincher a "Social Network – A közösségi háló"-nál dolgozott együtt. A sötét, komor skandináv történet amerikai feldolgozása viszonylag nagy siker lett, ami bár anyagilag nem döntött csúcsokat, de kritikailag mindenképpen diadalmaskodott, hiszen a vágásért Oscar-díjat kapott, emellett további négy kategóriában is esélyes volt a győzelemre. A zeneszerzői posztra ismét Trent Reznor és Atticus Ross került, akik "A közösségi háló" Oscar-díjas aláfestése után második alkalommal dolgozhattak a rendezővel, művük azonban finoman szólva is ellentmondásos lett.

"A tetovált lány"-hoz íródott score tökéletes példája annak, hogy mi a különbség a filmzene és a film alá pakolt zene között. Az egyik legfontosabb alapkövetelmény egy score-ral kapcsolatban, hogy szolgálja a cselekményt. Az aláfestés például azért van, mert az egyes jelenetek szempontjából fontos, hogy a nézőben tudatosuljon az, amit a vásznon lát, vagy tudatosuljon valami olyan, amit nem lát, netán élje át jobban a zenével azt, amit lát, esetleg erősödjön fel benne az az érzelmi töltet, amit a kép vagy cselekmény indít el. Ezen példák mellé még felsorakoztatható lenne pár hasonló elvárás, de talán már ennyiből is érezhető, hogy egy score nem öncélú, saját útját járó alkotóeleme egy mozinak. Vannak azonban sajnos olyan direktorok, akik túlságosan is bíznak a komponistájukban vagy a muzsika varázsában, és a kelleténél több, vagy az ideálistól eltérő, a filmhez nem illő zenét kérnek. "A tetovált lány" esetében David Fincher kétségkívül ebbe a csapdába esett, ugyanis Reznorék alkotása szinte semmiben sem felel meg a filmzene követelményeinek, sőt az adott mozi kívánalmainak sem. Látszólag zseniális atmoszférájú az alkotásuk, talán ezért is kaptak olyan sok pozitív kritikát, azonban nem kell a score-okban járatosnak lenni ahhoz, hogy megérezzük, ez a muzsika nem képes kiszolgálni a mozit. Felületesen nézve talán igen, de a dolgok mélyére tekintve már más a helyzet. Nem viszi ugyanis előre a történetet, nincsenek témái, a jeleneteken belül hangsúlyeltolódás van a tartalom és zene között, sokszor rossz helyen lép be a score vagy a hatásfokozó motívuma, és még sorolhatnám, hogy miért tűnik ez a filmzene-követelmények szempontjából egy lelkes amatőr munkának. Ugyanakkor gyorsan leszögezem, ha ez egy önálló Nine Inch Nails-album volna, akkor csak dicsérni lehetne, ám sajnos ez egy score, és ekként is kell megítélni.

Míg hazánkban a kilencvenes évek során az idősebb generáció tagjai között a "Dallas" vagy a mexikói "Megveszem ezt a nőt - Yo compro esa murej" volt állandóan terítéken, addig a fiatalabbakat főként az olyan szériák kötötték le, mint a "Vészhelyzet - ER", valamint az "X-akták - The X-Files". Utóbbi egy olyan, világszerte sikert aratott sci-fi-thriller sorozat volt, mely misztikumával, a paranormális tevékenységek bemutatásával, valamint a kormányszintű összeesküvés-elméleteivel kilenc évadon keresztül volt képes lekötni nézőit. Központi szereplői a két ellentétes személyiségű FBI-ügynök, az UFO-mániás Fox Mulder (David Duchovny) és a realitás talaján járó Dana Scully (Gillian Anderson) voltak, akik mellett fontos szerep hárult még a mindenről mindent tudó, és mindenhol jelen lévő titokzatos Bagósra (William B. Davis) és rejtélyes társaságára, valamint az ügynökök főnökére, Walter Skinner igazgatóhelyettesre (Mitch Pileggi). Mulder és Scully olyan, elsősorban paranormális és rejtélyes ügyekben nyomoztak, amelyek vagy megoldatlanként voltak nyilvántartva, vagy olyan megoldással zárták le őket, melyek a valóságot voltak hivatottak leplezni.
A széria atyja Chris Carter, aki minden bizonnyal maga sem hitte volna, hogy alapötlete egy kétszázkét részes sorozatra, illetve két mozifilmre lesz majd elegendő - és ha annak idején a Fox stúdió illetékeseit vagy a stáb többi tagját is megkérdeztük volna, az alaptéma révén nem biztos, hogy hittek volna annak a jóslatnak, miszerint az "X-akták" a korszak egyik legsikeresebb tévés vállalkozásává növi majd ki magát.


A széria aláfestése

A sorozat és a mozifilmek zenéjét egyaránt Mark Snow készítette, aki eddigi pályafutása során ugyan számtalan más alkotáshoz is adta már nevét és tehetségét, legtöbben azonban mégis az "X-akták"-hoz kötik őt, illetve a másik, szintén Carter által producerelt sorozathoz, a "Millenium"-hoz. A komponista a folyam egyik executive producerének, Robert W. Goodwinnak köszönhetően került Carter látómezejébe. Goodwin és Snow régi barátok voltak, és amikor Goodwin látta, hogy a sorozat atyja tanácstalan a zeneszerző személyét illetően - már tíz-tizenöt művész került a képbe, és nem tudott választani -, úgy gondolta, semmi vesztenivalója nincs, ha beajánlja barátját is. Snow akkoriban egy alacsony költségvetésű filmen dolgozott, melynek munkálatai során két alkalommal is meglátogatta őt Carter, és megnézte, hogyan dolgozik, ám az ezen idő alatt tanúsított diplomatikus magatartása okán semmiféle reakciót nem tudott a szerző leszűrni arra vonatkozólag, hogy szimpatikus volt-e neki mindaz, amit látott, illetve hallott, vagy sem. Ám az utolsó találkozásukat követő második héten a széria egyik ügynöke telefonált Snownak, hogy elküldi a pilot epizódot, és készítsen hozzá aláfestést. A szerző ügynöke azonban nem tartotta sikerszagúnak a projektet, így többször is megemlítette a szerzőnek, hogy amennyiben nem tetszik neki a dolog, csak szóljon, ő kimenti, ám idővel kiderült: a legjobb dolog, amit tehetett, hogy részévé vált a vállalkozásnak, mert ezzel egyidejűleg neve bekerült a halhatatlan szerzők panteonjába, amely némiképp feledteti vele a tényt, miszerint az "X-akták" jócskán beárnyékolta pályafutásának egészét.

Carter a sorozat készítésekor végig szabad kezet adott a komponista számára, és mindig hagyta őt kísérletezgetni, a vezérmotívum megalkotását azonban görcsösen figyelemmel kísérte, mert tudta, hogy a főcímzene az egyik legfontosabb azonosítójel egy tévésorozat számára. "A főtéma megszületése komoly felügyelet alatt zajlott Carter részéről, mert kulcsfontosságú dolognak tartotta azt. Egy tonnányi CD-t küldött nekem, amely különféle zenékből állt - rock 'n' roll, jazz, Philip Glass, klasszikus, rock - és mindegyik esetében megmondta, hogy pontosan melyik számát, illetve részletét kedveli" - emlékezik vissza Snow, aki mindezek figyelembe vételével több alternatívát is kidolgozott, ám Carternek mindegyikkel szemben voltak kisebb-nagyobb kifogásai. A komponista egy idő után megelégelte ezt, és így fordult megbízójához: "Figyelj, hadd próbálkozzak meg vele egyedül! Hagyj pár napig magamra, és utána hallgasd meg, mire jutottam." A főtémán való munkálkodás közepette Snow véletlenül akadt rá arra a jellegzetes visszhangra, amelyre végül a motívum íródott: a szintetizátorán könyökölve elállította azt, és amikor megszólaltatta, visszhangszerű volt a játéka, s miután hallotta, tudta, hogy ezzel lesz érdemes kísérletezgetnie az addigi komor, illetve thrilleres megközelítései helyett. A nem éppen könnyű körülmények között megszületett főtéma tehát végül nem a különféle instrukciók és demók hatására készült el, hanem a komponista önálló elgondolása alapján, s rögtön elnyerte az alkotók tetszését. Carter ezen dallamsorral kapcsolatban sok évvel később ekképpen nyilatkozott: "Hat hangjegyen alapul az a kísérteties téma, amely az 'X-akták' lelkét adja. A rajongók már kívülről ismerik, és ha leülsz egy zongora elé, meglehetősen könnyen játszod el ezt: D-A-G-A-C-A."

Az elmúlt évtized során Hollywood részéről a tévésorozatok aláfestései majdhogynem olyan figyelemben részesültek, mint a mozi- vagy tévéfilmek esetében, ami hatalmas méretű színvonal-növekedéshez vezetett. Ezen művek népszerűségének eredményeként a szériákkal kapcsolatos közönségtalálkozók programjainak szerves részévé váltak a zeneszerzői előadások, illetve egyre több példát találni az ezzel kapcsolatos koncertekre is - akárcsak a videojátékok esetében, melyek hasonló mérvű változáson mentek keresztül. Ennek köszönhetően Bear McCreary számára nyílt például lehetőség egy koncertre a "Csillagközi romboló - Battlestar Galacticá"-hoz íródott szerzeményei kapcsán, legutóbb pedig a "Dexter" című szériából került összeállításra egy koncertanyag, melyen a főtémát jegyző Rolfe Kent, valamint az epizódzenékért felelős Daniel Licht egyaránt részt vettek. A 2006-ban útjára indított népszerű sorozat címszereplője, Dexter Morgan (Michael C. Hall) napközben a miami rendőrségnél dolgozik vérnyomelemzőként, esténként azonban saját maga veszi kézbe a nyomozást, s tesz pontot az ügyek végére.

A Largo at the Coronetben megrendezett esemény az eddigi Dexter-albumokat megjelentető Milan Records producere, J.C. Chamboredon ötletén alapult, amely elképzeléshez aztán a két komponista, valamint ügynökük, Ray Costa is csatlakozott. Az est házigazdája a főszereplőt alakító Hall volt, aki így nyilatkozott az aláfestésről: "Úgy vélem, ez éppoly alapvető része a filmnek, mint a karakterek. Rolfe főcímzenéje és a Dan által megteremtett hangzásvilág kiváló hangulatot biztosít a produkció számára." E muzsika a főbb témái mellett leginkább arról ismert, hogy olyan eszközöket is felhasználtak elkészítése során, melyek a legkisebb mértékben sem minősülnek hangszernek - a legismertebb ezek közül a "Voodo Jailtime"-ban használt emberi csont. Ez a fajta megoldás - vagyis a maréknyi zenész és a szokatlan hangzáselemek kombinációja - tökéletesen nyomon követhető volt az est folyamán is, ahol a fuvolák, a csellók, a hegedűk, a gitár, a brácsák, a dobok és a mandolin mellett harangjáték, illetve theremin is hallatta magát, továbbá olyan eszközök is előkerültek a színpadon, mint a kések, a fűrész, a borospoharak, a madzag vagy az olló.
A műsorrend úgy lett összeállítva, hogy az eddigi hat szezon legemlékezetesebb kompozíciói kerüljenek előtérbe, melyek mellett a szerzők egyéb műveiből is felcsendültek ízelítők. Így vált hallhatóvá például egy darab Rolfe Kent "Üres város - Regin Over Me"-jéből, Licht "Silent Hill"-videojátékzenéjéből (melynél a score felvételei során is közreműködő énekesnő, Mary Elizabeth McGlynn is színpadra lépett), illetve egy korábbi Licht-szerzemény a "Szép új világ - Brave New Word" című sci-fiből.

A cikk folytatódik a Filmzene.net-en. >>

Ha valakivel szemléltetni akarjuk azt az elcsépelt, közhelyes fogalmat, amit a "tisztességes filmes iparos" kifejezés takar, akkor a legtökéletesebb választásunk erre Stephen Sommers, aki a mondanivalószegény, ám szórakoztató blockbusterek egyik koronázatlan királya lett az elmúlt két évtizedben. Az idén ötvenéves, forgatókönyvíróként és producerként is tevékenykedő direktor eddigi pályafutása során csupán nyolc filmet forgatott, melyek között akad Disney-mozi, horror, független, akció- és kalandfilm is. Sommers Indianapolisban született, de egy minnesotai városkában, St. Cloudban nőtt fel. A Saint John's University elvégzése után Európában folytatta a tanulmányait, és Sevilla egyetemén is szerzett egy diplomát. Ezt követően színészkedett, valamint színházi csoportok és rockzenekarok menedzselésébe kezdett, majd visszatért az USA-ba, és a USC School of Cinematic Arts keretei között tovább csiszolta filmes tudását. Ennek révén forgatta le díjnyertes rövidfilmjét, a "Perfect Alibi"-t, melynek kedvező visszhangja hozzásegítette első nagy produkciójához, a "Catch Me If You Can"-hez, melynek természetesen semmi köze a későbbi Spielberg-mozihoz. A rendező ebben gyerekkorának helyszínére, St. Cloudba invitálja a közönséget. A csupán nyolcszázezer dollárból leforgatott film Európában lett igen népszerű, és hétmilliós bevételt könyvelhetett el, ám az USA-ban csak videós terjesztést kapott. A filmhez a Tangerine Dream formáció írt zenét. A new age és az ambient koronázatlan királyai egy kellemes hangulatú, késő nyolcvanas, kora kilencvenes évekbeli szintipop muzsikát szereztek. Ebben a korszak szinte minden jellegzetes megoldása felcsendül, így például pánsíp is, ami egyértelműen az akkoriban igencsak nagy sikert aratott "Esőember" score-jára egy kikacsintás, és egyébként is az aláfestés szinte olyan, mintha maga Hans Zimmer írta volna, mivel tökéletesen beleillene a német komponista akkortájt íródott művei közé, de például Harold Faltermeyerébe is. A szintetizátor, a dobeffektek, a torzítások mellé csak egy elektromos gitár kellene, és ekkor már minden Zimmer-jellegzetesség fel lenne vonultatva. Persze némileg igazságtalan Zimmer stílusát emlegetni a score-ral kapcsolatban, hiszen ezt a szintipopos műfajt a Tangerine Dream művelte a legjobban ez idő tájt, így gyakorlatilag ők voltak az alap, a többiek pedig a követők. A bandának akkoriban az alapító Edgar Froesén kívül Paul Haslinger volt még a tagja, aki később önállóan is számos film zenéjéhez járult hozzá. A korábban rekordmennyiségű score-t szállító Tangerine Dream utolsó előtti mozis zenéje volt a "Catch Me If You Can" hangulatos aláfestése, Haslinger 1990-es kiválása után Froese felhagyott a filmzenéléssel.


A fiatal filmest valójában a Disney fedezte fel, és tette meg az 1993-as "Huckleberry Finn kalandjai - The Adventures of Huck Finn"rendezőjének. Az egeres stúdió a kilencvenes évek elején - a rengeteg rajzolt mozi mellett - még rendre megpróbálkozott maradandót alkotni a családi filmek zsánerében is. Néhány kísérletük ugyan sikert aratott, de az ezen típusú filmek már túl voltak a fénykorukon, és inkább a televízió képernyőjére száműződtek - ennek megfelelő minőségben is készültek. A "Huckleberry Finn kalandjai" is szépen beleillik ebbe a körbe, ugyanakkor Sommers mentsége, hogy a történet az egyik legismertebb, legkedveltebb amerikai irodalmi alkotás, így elkerülhetetlen az erélyesebb kritika, és a nagy klasszikus feldolgozásokkal való összehasonlítás. Az Elijah Wood főszereplésével készült Mark Twain-adaptáció a maga huszonnégy milliós bevételével anyagilag ugyan sikeres lett, de jó kritikákkal már nem büszkélkedhetett, azonban a célnak, vagyis az amerikai irodalom egyik jeles alkotása frissebb feldolgozásának megfelelt. A regény bizonyos részeit kihagyták a filmből (Tom Sawyer például teljesen kimaradt, és az ellentmondásos utolsó fejezetek is), de még így is hűek maradtak Twain olykor humoros, keserédes meséjéhez. A Disney név általában garancia a gyerekek színvonalas szórakozására, ezt pedig a "Huckleberry Finn kalandjai" is teljesíti – persze a stúdió a kényesebb kérdéseket kerülte, így a rabszolgaság és a tizenkilencedik század végi USA fekete lakosságának bemutatása jóval komfortosabban van kezelve, mint amilyennek Twain leírta.

A zeneszerzői posztra Bill Conti került, aki akkoriban tulajdonképpen már túl volt pályája csúcsán, de ez új zenéi minőségén nem látszott meg, és a mellőzöttsége is inkább személyes tulajdonságaira volt visszavezethető, mint alkotásai értékére. Conti neve sokaknak csak a "Rocky" és annak egyik közismert betétdala, a "Gonna Fly Now" révén mond valamit, azonban a komponista általában igen remek és értékes filmzenéket szállított, hogy csak a legismertebbeket említsük: a méltán Oscar-győztes "Az igazak", az "Észak és Dél", a "Karatekölyök"-széria vagy a "He-Man - A világ ura" score-ja. Az igen termékeny hetvenes és nyolcvanas évek után, sőt már eközben is elérte őt az, ami több sorstársát, például Basil Poledourist, Trevor Jonest vagy Bruce Broughtont, vagyis elkerülték őket a nagyobb produkciók. Így hiába írtak jó zenét, ezt többnyire értéktelen, nagyot bukó vagy éppen videotékák polcaira szánt művekhez tették. Conti mindennek talán a legtökéletesebb, legszomorúbb példája, hiszen a kilencvenes években szinte egyik évről a másikra jutott arra a sorsra, ahol már csak olyan filmekhez hívták, mint a "Kis kutya, nagy pácban", a "Sziki-szökevény", a "Mintamókus" vagy az "Egy jó unoka aranyat ér" című opuszok. A kétezres évekre pedig az új zenéket illetően szinte teljesen elfeledetté vált, csak sokadrangú tévés és mozis alkotásokhoz hívták, az ezekhez komponált műveit pedig egyik kiadó sem tartotta megjelenésre érdemesnek. Elmondható, hogy Conti (eddigi) utolsó nagy aláfestését pont a "Huckleberry Finn kalandjai"-hoz szállította. A komponista birtokában volt a nagyszabású szimfonikus muzsika alkotásához szükséges titkoknak, ezt pedig számos művében prezentálta is. Sommers ezen filmjéhez ugyancsak ezt a stílust vette elő, és egy erős, nagyzenekari, romantikus hangvételű muzsikát írt. Témagazdag, ráadásul jelentős és karakteres dallamokkal díszített score-t komponált, melynek nagy része koncerttermi művekkel veszi fel a versenyt. Kalandos témái a zeneszerző kedvelt hangszerén, trombitán szólalnak meg, de a vonósok is igen emlékezetes részekkel járulnak hozzá az összhatáshoz. A score-nak egyetlen szépséghibája, hogy egy viszonylag szerény létszámú zenekar játszotta fel, így néha nagyon érezni, hogy a mű jóval erősebb hatást is el tudna érni egy nagyobb zenekarral. Sajnos a score, mint oly sok remek muzsika, csak egy igen szerény játékidővel rendelkező CD-kiadást élt meg, így csupán fél órát hallhatunk Conti kompozíciójából.

Értékelés: 10/9

Egy titokzatos múltú férfit, Martin Davidet (Willem Dafoe) felbérel egy biotechnikai cég, hogy kutassa fel a tasmán tigris, azaz az erszényes farkas talán utolsó példányát. Bár a közvélekedés szerint ez a faj lassan egy évszázada kihalt, ám a megbízó biztos helyről kapta tippjét, így David elutazik a helyszínre: Ausztrália egyik szigetére, Tasmániára. Szállásadója egy kétgyermekes, nyugtatókon élő asszony (Frances O’Connor), akit egy helybéli férfi (Sam Neill) támogat, hiszen a nő szinte már nem is emlékszik rá, mikor látta utoljára férjét: a helyi favágók körében hírhedt természetvédőnek ugyanis egy nap gyanús körülmények közt nyoma veszett. David beveti magát a vadonba, hogy csapdába ejtse a titokzatos állatot, ám a közben megszaporodó figyelmeztető jelek arra utalnak, hogy kutatásának híre nem mindenki tetszését nyerte el...

A hazai filmforgalmazás érdekessége, hogy 2012 júliusában azonos napon került bemutatásra tárgyfilmünk és a "Sleeping Beauty", melyeknek egyaránt Julia Leigh az írója/forgatókönyvírója, utóbbinak pedig rendezője is. "Az orvvadász" direktora az ausztrál Daniel Nettheim, aki ismeretlenül maradó sorozatokat jegyez, és bár ezek közt olyanokat találunk, mint a nem kifejezetten ígéretes című "Fat Cow Motel" vagy a "Dance Academy", mégis sikerült egy érdekes, ugyan sok türelmet kívánó, de végül csak összeálló alkotást vászonra vinnie. A szinte főszereplővé váló természet és a különböző módon, de egyaránt vadállatoktól függő főhősökből kiindulva, finoman felsejlik a "Fehér pokol", amelyben Liam Neeson menekül farkasok elől, ám filmünk mégis más irányt követ, ami kapcsán pozitívumot ugyanúgy találunk, mint negatívumot. Ahogy a magára maradt Tom Hankset a "Számkivetett"-ben, úgy követhetjük a magányosan vadászó Willem Dafoe-t, aki képes annyi erőt sugározni, hogy fel lehet rá építeni egy majdnem egyszemélyes mozit. Problémás azonban, amikor Nettheim Terrence Malick stílusát szeretné - tudatosan vagy sem - megidézni. Míg "Az őrület határán"-ban a dupla ennyi játékidő ellenére is elfértek a természeti képek, itt a film csak vontatottá válik miattuk, ugyanis idővel kezdünk betelni az egyébként kifejezetten lenyűgöző táj, a rohanó felhők és a monoton csapdaállítás bámulásával. Minderre viszont mégis valahol szükség van, mert belső monológ híján csak így válhat egyértelművé a vadász, a vadon és az állat között fennálló láthatatlan kötelék, ám egy óra után kezd gyanússá válni, hogy sehová nem fog kifutni ez az egész, a túl gyakran vagy látványosan mutatott eszközök jelentőségét pedig már jóval előbb sejtjük, mintsem szerepük fontossá válna, így kiszámíthatósággal is szembetalálkozunk. Ami miatt viszont mégis mindent megbocsájtunk, és egy-két pontot hozzádobva az értékeléshez, szépen feljebb is rántjuk "Az orvvadász"-t a közepes kategóriából, az az utolsó erdei jelenetsor. Ez annyira erősre, katartikusra és elgondolkodtatóra sikerült, hogy emiatt már más megvilágítást kap a korábbi másfél óra, és a hibák ellenére azt mondhatjuk az alkotásra: nem sok hiányzott.

Értékelés: 10/6

Egy fiatal lány tart hazafelé este, London egyik nem éppen közbiztonságáról híres negyedében, amikor késsel felszerelkezett suhancok támadnak rá és kifosztják. Ám mielőtt pontot tehetnének a művelet végére, a mellettük álló autóra rázuhan valami. Moses, a banda vezére végez a rátámadó lajhárszerű lénnyel, amiről kezdetben még nem sejtik, hogy micsoda, ám amikor további, immár jóval nehezebben legyőzhető vendégek érkeznek az égből, rájönnek, hogy morcos földönkívüli látogatókkal van dolguk. Ám a kamaszokat nem olyan fából faragták, akik szó nélkül eltűrik, hogy bárki is az ő felségterületükön garázdálkodjon...
A "Haláli hullák hajnala" rendezője, az ezúttal producerként jelen lévő Edgar Wright köréből került ki a film direktora, Joe Cornish, aki emellett a szintén 2011-ben bemutatott, Steven Spielberg-féle "Tintin kalandjai" forgatókönyvírója is. A korábban csak tévésorozat-epizódokat jegyző Cornish a Nick Frostot leszámítva ismeretlen arcokkal telepakolt "Idegen arcok"-kal debütált a mozi világában. Az egy éjszaka alatt zajló cselekmény nem követi a szokásos idegeninváziós történetek unalomig ismert sablonjait, hiszen egy pillanatig sem megyünk el a szokásos globális támadás irányába, a történetet csakis a kamaszok szemszögéből láthatjuk, sőt még attól a lakóépülettől sem sokszor távolodik el a kamera, ahol élnek, és amely végül a leszámolás fő helyszínévé válik.

A film eléggé hibrid külsőt öltött, mivel a sci-fi mellé némi horror keveredett, sőt akadnak aprócska poénok is, melyek ugyan messze nem emlékezetesek, de így még a vígjáték is felkerülhetett a műfaji palettára. Mivel nem amerikai, hanem angol-francia koprodukcióról van szó, és ennek megfelelő költségvetésről, a szörnyek kidolgozását egy pofátlanul formabontó ötlettel spórolták meg az alkotók, hiszen azok nem lettek többek foszforeszkáló fogú, szurokfekete, gorillaszerű szőrgombócoknál, mégis valahogy illenek ide, nem lóg ki a ló... azaz az idegenláb. Ellenfeleik, a kamaszok egytől egyig hiteles karakterek, John Boyega - korához képest - tekintélyt parancsoló a vezér szerepében, azonban hiába főhősök, nagyon nehéz melléjük állnunk, mivel hasonló, csakis falkában támadva bátor fiatalokkal már szinte mindenki összeakadt. Jól tudjuk, hogy ennek a generációnak az elvadult tagjai már most mekkora problémát jelentenek számos országban, hiszen szinte egy fél szendvicsért is gondolkodás nélkül megforgatják az emberben a szinte harmadik karjukká vált bicskát, innen pedig messze áll a könnyebb távolságtartást kínáló hollywoodi gengszterromantika. Korrekt módon viszont a film sem mentegeti őket túlzottan, hisz már rögtön a nyitó jelenet alatt kigondolhatjuk, melyikre hány évet sóznánk valami kőbányában letöltve. Így viszont nehéz izgulnunk értük, épp ezért az "Idegen arcok" megmarad egy érdekes, de feledhető mozinak, aminél azért nem sajnáljuk azt a másfél órát, amit eltöltöttünk vele.

    A filmeposzok említésekor többnyire a műfaj aranykornak nevezett időszakával, az ötvenes és hatvanas évek termésével szokás példálózni, amely cseppet sem meglepő, hiszen ekkor születtek a legismertebb alkotások. Az epikus művek gyökerei azonban egészen 1913-ig nyúlnak vissza, amikor is Henryk Sienkiewicz regénye alapján az olasz származású Enrico Guazzoni leforgatta a "Quo Vadis?"-t (mely fekete-fehér némafilm akkoriban a maga százhúsz perces játékidejével meglehetősen hosszúnak számított), s bár folyamatosan készülnek ilyen grandiózus alkotások, reneszánszukat a múlt század közepén élték. E két évtized során egymás után ontották a stúdiók az olyan nagy ívű, hatalmas díszletekkel és hihetetlen mennyiségű statisztával leforgatott alkotásokat, mint például a "Kleopátra - Cleopatra", a "Ben-Hur", az "El Cid", a "Tízparancsolat - The Ten Commandments", az "Arábiai Lawrence - Lawrence of Arabia", a "Spartacus", valamint az ezen lavinát 1949-ben elindító "Samson és Delilah". Az ekkor a filmvilág zászlóshajójának számító műfaj a hetvenes évektől kezdve azonban már inkább minisorozatok vagy tévéfilmek keretén belül élt tovább újabb történetek vagy remake-ek képében, a részletes látványvilágukat legjobban érzékeltetni képes mozivászonról pedig egyre ritkábban köszöntek vissza.
   Az ABC tévétársaság a hetvenes évek második felében az egyik legjelentősebb résztvevőjévé vált a minisorozatok világának, amit olyan közönségsikerek révén ért el, mint a "Gazdag ember, szegény ember - Rich Man, Poor Man" vagy a "Gyökerek - Roots". Az ABC akkori legnagyobb vállalkozásának és sikerének azonban a Universallal közösen készített, s 1981-ben bemutatott "Masada" című produkció számított, mely minden szempontból hű volt beharangozó szlogenjéhez, "A legnagyobb dráma, amit az ABC valaha is készített"-hez. Míg a három Golden Globe- és tizenhárom Emmy-jelöléssel (utóbbiból kettőt díjra is válthatott) jutalmazott produkciót a filmrajongók a kivitelezés okán szokták a mai napig említeni, addig a filmzenebarátok körében az aláfestő muzsikája révén vált örökérvényű darabbá.


A történelmi háttér

     A Holt-tenger délnyugati partjától nem messze található, Masada névre (melynek jelentése: erőd) keresztelt természetes építmény négyszáz méter magasan fekszik egy hegybe vájva. Az I. században Júdea királya, Nagy Heródes a védelmi rendszerének egyik legerősebb pontjává tette az erődöt, amihez palotát is építtetett a fellegvár nyugati feljáratánál. A sziklalétesítmény fő előnye a megközelíthetetlenségben rejlett: a keleti, illetve nyugati oldalán lévő egy-egy feljárón kívül (melyeken egyébként sem könnyű feljutni) mindenfelől rendkívül meredek részek ölelik körül, ezáltal pedig nehezen támadható erődnek számított. Ezt kihasználva Masadában mindig hatalmas készletek voltak felhalmozva az esetleges támadásokra felkészülve: évekre elegendő olaj, bor, gabona, datolya, valamint zöldségek álltak rendelkezésre, emellett pedig a király hatalmas víztározókat is vájatott a hegybe, melyek egy csatornahálózat révén töltődtek fel az esős időszakok során.
     Időszámításunk szerint 66-ban tört ki az első zsidó-római háború, ami Jeruzsálem pusztulásához, valamint a zsidók szétszóródásához vezetett. A harcok utolsó állomáspontjának Masada számított, melynek bevétele 72-ben vette kezdetét a Flavius Silva által vezetett X. Fretensis légió révén. A zsidó lázadók egyik szélsőséges csoportjának tagjai, a szikáriusok nem sokkal a háború kitörését követően bevették magukat az erődbe, ám mivel ők mind a rómaiak, mind pedig a zsidók szemében ellenségnek számítottak, jó pár évig csak magukra számíthattak. A rómaiak előretörésével azonban a zsidók jobbnak látták egyesíteni erőiket Eleazar ben Yair szikárius csapatával, Silva légiója azonban még így is közel hétszeres túlerőben volt ellenük. A támadók az ostromtornyaik feljuttatása érdekében sánc építésébe kezdtek, s több hónapos ostromot követően, április 16-án sikerült is áttörniük a védelmi vonalakat. Az erődbe lépő rómaiak azonban felégetett épületekkel, valamint a több száz halott védővel találták szemben magukat.

Értékelés: 10/7

A gazdagok többsége az elitrétegben éli mindennapjait, s eközben vagy igyekeznek elkerülni az átlagembereket, vagy a sajtó révén engednek betekintést életükbe, akárcsak a celebek. A hatalmas örökséget magáénak tudó fiatal lány, Abigail (Selma Blair) a jómódúak egy harmadik, meglehetősen szűk csoportjába, a saját világukba bezárkózók közé sorolható, aki majd' két évtizede lakik a New York-i Columbus Circle-ön lévő elegáns luxuslakásban (idegen nyelvvel élve: penthouse apartmanjában) úgy, hogy mindössze két emberrel tart fenn kapcsolatot. Az egyik családja régi barátja és bizalmasa, Dr. Raymond Fontaine (Beau Bridges), a másik pedig az épület recepciósa, Klandermann (Kevin Pollak). A szenzációhajhász újságírók elől elrejtőzve élő, a külvilág eseményeiről jobbára a neten és a médián keresztül értesülő fiatal lány csak ilyen körülmények között érzi magát biztonságban. Ezen zárkózott életmódja azonban egy csapásra felbolydul, amikor nyomozás indul idős szomszédja halálával kapcsolatban, mindemellett pedig új bérlők is érkeznek a szemközti lakásba.
   A George Gallo, valamint a Klandermannt alakító Pollack által készített forgatókönyvön alapuló "Columbus Circle" című krimi-thriller idén márciusban debütált a franciaországi Beaune-i Nemzetközi Filmfesztiválon, mely egyúttal az utolsó, széles körben megtartott vetítése is volt, a 2010-ben forgatni kezdett film ugyanis nem sokkal ezután a videotékák, illetve a boltok polcain landolt. A forgalmazást nem a gyártásért felelős Oxymoron Entertainment-Blues Star Entertainment-G4 Pictures trió valamelyike vállalta magára, hanem a Universal, s az ezzel kapcsolatos egyeztetések elhúzódásának eredményeként csak idén jutott el a produkció a nézőkhöz. A vászon elkerülése azonban érthetetlen, mert egyrészt hasonló jellegű alkotások szinte minden évben felbukkannak a mozikban, másrészt Blair kisasszony, valamint az új szomszédok hölgy tagját alakító Amy Smart egyaránt nézőcsalogató jelenségnek számítottak volna.

Hitchcock és a televízió

     Az ötvenes években az amerikai szórakoztatóipar felfedezte magának a televízió világát, és számos neves mozis színészt és rendezőt csábítottak át egy-két produkció erejéig a képernyőre. A Hitchcock név egy film plakátján az ötvenes évek közepén gyakorlatilag jobban vonzotta a közönséget, mint egy ismertebb sztáré, és ezt a stúdiók ki is használták, hiszen a rendező képével és nevével illusztrálták filmjeinek plakátjait. 1955-ben a CBS is ebben látta meg a lehetőséget, és útnak indították az "Alfred Hitchcock bemutatja - Alfred Hitchcock Presents" című sorozatot, mely 1965-ig fél-, majd egyórás epizódokban rémisztgette fekete humorú, groteszk, rejtélyes krimitörténeteivel a nézőket. A széria úgy tálalta a bűnt, ahogy Hitchcock a leginkább szerette: ironikusan, humorosan. Az egyes részek rendezői között olyan, később magasra jutó direktorokat találunk, mint Robert Altman, Sydney Pollack vagy William Friedkin, de természetesen maga Hitchcock is több epizódot rendezett. Az írók között szintén komoly elismerésnek örvendő alkotókat találunk, hiszen több forgatókönyvet írt Ray Bradbury, Roald Dahl vagy Robert Bloch, a "Psycho", illetve Alec Coppel, a "Szédülés" írója. Természetesen a színészi gárda sem volt megvetendő, hiszen Peter Falk, Leslie Nielsen, Christopher Lee, Peter Fonda, Charles Bronson, Robert Redford, Steve McQueen, Gloria Swanson vagy Robert Duvall is feltűnt egy-egy epizódban.
     A sorozat jellegzetes, mára ikonikussá vált főcímmel rendelkezik. Ennek egyik érdekessége, hogy az ebben látható, kilenc vonalból álló, Hitchcock fejének sziluettjéről készült rajzocska vált a Mester egyik legjellemzőbb védjegyévé. Az egyes részek elején Hitchcock a jellegzetes orgánumával, egy elnyújtott "gooooood evening"-gel köszöntötte a nézőket, és egy rövid felvezetést adott az adott epizódról. Ezt rendre két változatban forgatták, az egyiket az amerikai nézőknek, melyben reklámokon, aktuális pletykákon, cégvezetőkön poénkodott a rendező, a másik verziót pedig Európának szánták, ebben pedig főként az amerikaiakon élcelődött a Mester. Az epizódok zárásaként szintén egy monológ következett, melyben az adott rész szellemes konklúzióját hallhatjuk. A főcímhez még köthető egy karakteres és emlékezetes zene is, Charles Gounod "Funeral March of a Marionette" című zongorarabja, melyet a sorozat hatására fedezett fel ismét a zenevilág, ráadásul a Hitchcock-univerzumnak is az egyik legismertebb muzsikája lett. A darabot Bernard Herrmann javasolta a rendezőnek, és ő volt az is, aki végül áthangszerelte a sorozat főtémájává. A "Funeral March of a Marionette"-nél tökéletesebb zenét nem lehetett volna találni a fanyar humorú történetekhez, azonban Herrmann átirata még inkább kifejezte Hitchcock stílusát. A zeneszerzők között is akadtak neves komponisták. Hitchcock természetesen Herrmannel dolgozott, a többi epizód muzsikájáért pedig többek között Lyn Murray, a Universal zenei vezetője, vagy például Leonard Rosenman, Lalo Schifrin és Benny Carter feleltek. Murray kapta a legtöbb feladatot, egyrészt vezetői minősége, másrészt Hitchcockkal való jó viszonya miatt. A sorozat zenei supervisori feladatait Stanley Wilson látta el, többek között a karmesteri feladatok is rá hárultak.

     A gyerekcipőben járó televíziós műsorok zenéi az ötvenes évek elején leginkább a némafilmek korára hasonlítottak, egyszerűen vidám, szomorú, esetleg tánczenék képezték az aláfestéseket, igazodva az adott jelenet jellegéhez. Ennek persze a takarékosság az oka, hiszen egy tévés produkció büdzséje jóval szerényebb volt mozis társaiénál. Ráadásul a tévés komponisták kevesebb megbecsülésnek örvendtek, de a velük szembeni elvárások viszont nem voltak kisebbek. Ezen állapotok megváltozásáért Herrmann, a maga temperamentumos módján, többször is hangot emelt. Persze a széria zenéi így is általában kamarazenei jelleget öltöttek.
     1962-től a sorozat epizódjai egyórás hosszra bővültek, és ugyan a "The Alfred Hitchcock Hour" főcímmel jelentek meg, a külcsín viszont alig változott. Ennek főcíméhez Murray áthangszerelte, sokkal inkább az eredetire szabta a "Funeral March of a Marionette"-et, és elvetette Herrmann nyolc fagottos változatát. Ezen részekhez már komolyabb zenéket szállítottak a komponisták, lévén több idő állt rendelkezésükre. A sorozat utolsó részét 1965 májusában tűzte műsorára a csatorna. 1985-ben az NBC felélesztette a szériát, "The New Alfred Hitchcock Presents" címmel mutatták be a régi epizódok színesben újraforgatott verzióit, Hitchcock bevezetőit pedig kiszínezték. Ez összesen négy évadot élt meg. Ismert sztárokból vagy feltörekvő, később nevessé váló színészekből itt sem volt hiány, hiszen a szériában megfordult például Melanie Griffith, Andy Garcia, Martin Landau, Martin Sheen vagy Mark Hamill. A zeneszerzői posztot mára már elfeledett nevű művészek töltötték be, de például két-két epizódnak a még kezdőnek számító Thomas Newman, illetve Hummie Mann írta az aláfestését.