Zenei értékelés: 10/7

A kilencvenes évek során két olyan tengeralattjárós alkotás is készült, amely mind a film, mind pedig a hozzá tartozó aláfestés tekintetében maradandónak nevezhető. A "Vadászat a Vörös Októberre - The Hunt for Red October", valamint "Az utolsó esély - Crimson Tide" sikerét követően azonban eltűntek a vászonról az ilyen jellegű produkciók – bár ezt követően horrorthrillernek és vígjátéknak egyaránt otthont adtak ezek a lopakodó harci eszközök – s csak az elmúlt egy év során kezdtek Hollywoodban ismét komolyabban foglalkozni azzal a témával, hogy miként lehetne izgalmas projektet alapozni rájuk. Először az ABC próbálkozott meg ezzel a "Last Resort: Belső ellenség"-ben, mely azonban vegyes fogadtatásban részesült, s tizenhárom rész után nem folytatták tovább. 2013 márciusának elején pedig Todd Robinson tett kísérletet arra, hogy lebilincselje közönségét a vízfelszín alatti hadviselés világával, ám sajnos ő is kudarcot vallott: a mintegy tizennyolcmillió dolláros költségvetésű film az első héten alig termelt vissza többet egymilliót érő zöldhasúnál – itthon pedig már be sem mutatták, és még egy esetleges DVD vagy Blu-Ray kiadványról sincs hír.

A "Phantom" című akcióthriller forgatókönyvét a rendezőként is közreműködő Robinson készítette, aki egy 1968-ban megtörtént katasztrófát vett alapul, melyet ráadásul több évtizednyi hallgatást és tagadást követően ismert csak el hivatalosan az Egyesült Államok kormánya – a megtörtént esemény és az ezzel kapcsolatos titkolózás pedig két olyan húzó érv, melyre könnyen ráharapnak az Álomgyárban. A kutatómunkákból származó tényeken alapulva, Robinson egy némiképp kozmetikázott történetet tett le az asztalra, melyben Demi kapitány (Ed Harris) legénységével együtt az amerikaiak csendes-óceáni hadgyakorlatát követi figyelemmel torpedókkal megtűzdelt tengeralattjárójáról, ám egy alkalommal nem jelentkeznek be központjuknál, így Oroszország - félve attól, hogy egységük támadás áldozatává vált - egy egész flottát küld a nyakára. Mindeközben egy titkos terv képe körvonalazódik a kapitány előtt, akinek ezzel párhuzamosan a világ sorsa is a kezébe kerül. A hidegháború idején játszódó "Phantom" főbb szerepeire Harris mellett olyan ismert színészeket sikerült megnyerniük az alkotóknak, mint David Duchovny, William Fichtner, Lance Henriksen és Sean Patrick Flanery.

Rona sem Basil Poledouris nyomdokát nem követte, aki a „Vadászat a Vörös Októberré”-hez markáns, kórussal támogatott orosz-témát álmodott meg, sem pedig Hans Zimmerét, aki „Az utolsó esély” számára egy rendkívül fülbemászó, heroikus vezérmotívumot készített. Minthogy komponistánk elsősorban a kényes helyzetből eredő feszültséget, illetve a Demi kapitány fejében, valamint lelkében lejátszódó folyamatot kívánta érzékeltetni, a „Phantom”-hoz egy meglehetősen visszafogott és helyenként igencsak melankolikus (mely utóbbira egyaránt jó példák a „We All Go the Same Way On A Boat”, a „Like A Thousand Snowflakes” s a „Give Her A Message” című tételek) muzsika kötődik. Trombita mindössze egyetlen alkalommal, a „My Father”-ben hallatja magát, ahol csupán néhány másodpercnyi szomorkás szólam erejéig van jelen, ezen kívül azonban egyetlen rezes részlet sem csendül fel. A score leginkább hangmintákra épül, amit elektromos gitár, zongora, illetőleg a Calder Quartet játéka egészít ki, kuriózumának pedig az számít, hogy az ütőshangok egy része a forgatáshoz használt tengeralattjárón található megannyi alkatrész kopogtatásaiból tevődik össze. Ezen ötlet – melyhez hasonlót Robert Duncan is eszközölt a "Last Resort: Belső ellenség" esetében – akkor született, amikor a direktor Ronát egy forgatási napra invitálta, ahol a zenész hamar felfigyelt az ütögetés hatására nem szokványos hangokat kiadó szelepekre, csövekre és hidraulikus egységekre.

A muzsika végleteit az albumot indító „The Early Dawn”-ban, valamint a „This Is Not A Drill”-ben figyelhetjük meg: míg az első cím halkabb, lassabb folyású muzsikát rejt, addig a másodikban némi pörgés üti fel a fejét ütőshangok fokozódásával, melyek helyenként mély csellószólamokkal, illetőleg cimbalommal kombinálódnak – utóbbit alkalmazta egyedül Rona annak érdekében, hogy utaljon az eltűntnek hitt tengeralattjáró hovatartozására. Ezen instrumentum helyenként lassabb játékkal is megjelenik, amit elnyújtott vonósok követnek, a legtöbb érzelmet azonban annak ellenére is a zongora képes közvetíteni, hogy jobbára két-három hangjegy kerül rajta leütésre (ilyen figyelhető meg például a „Can We Be Redeemed for the Things We've Done?”-ban is). A feszültség, a taktikázás, valamint a mélységben uralkodó csend olyan trackekből tükröződik legkiválóbban, mint a „Twenty Ton Screws”, a „Sending A Signal”, a „Go Below”, a „This Is Your Captain”, az „Arming the Warhead”, illetőleg az egyes pillanatában engem a „Tisztítótűz – The Glimmer Man” Trevor Rabin jegyezte aláfestésére emlékeztető „These Goverment Drugs Are Shit”.

Jeff Rona dallamaiban, az alkotástól elkülönülve, a Milan Records gondozásában megjelent album révén mélyülhetünk el, mely kiadvány egyetlen hibája a játékidő, a valamivel több mint egy óra ugyanis eléggé hosszú, ha egy ilyen, túlnyomórészt azonos hangszínen és palettán mozgó muzsikáról van szó. Bár a film témájából és helyszínéből eredően ezen megközelítés helyénvaló, jellegzetesebbnek ható korongot akkor kaphatnánk, ha cirka húsz perccel megkurtítanánk a lemezt. A végére bekövetkező álmosságérzet ellenére azonban kitartok a fenti értékelésem mellett, lévén ezúttal is ugyanarra a következtetésre jutottam, amire James Newton Howard „A tolmács”-hoz íródott vagy Jerry Goldsmith „Az utolsó erőd”-höz készült aláfestése esetében: időnként jólesik meghallgatni, mindemellett pedig a neten való böngészés közben hibátlan háttérzene.