Értékelés: 10/3
Mivel Amerika legfontosabb városait már sikeresen amortizálták a filmesek idegen lények támadásait elmesélő produkcióikban, az ásítozást elkerülendő, körülnéztek a világban, mely államok úszták meg eddig. Mivel feltehetően a helyi mozinézőkkel is kalkuláltak potenciális bevételként, ezért Monaco például fel sem merülhetett opcióként. Emiatt lett tehát Oroszország, azon belül is Moszkva a helyszín, ahol két amerikai srác akad össze két lány honfitársával, hogy együtt meneküljenek, majd vegyék fel a kesztyűt, amikor jobbára láthatatlan földönkívüliek kezdik elporlasztani a város lakóit.
A producer az a Timur Bekmambetov lett, aki többek közt az "Éjszakai őrség"-gel szerzett belépőt Hollywoodba, míg a korábban művészeti munkatársként dolgozó Chris Gorak rendező az "Otthon, biztonságban" című kamaradarab-katasztrófafilmjével hívta fel magára a figyelmet. Érdekes összefüggés, hogy abban az alkotásában szinte végig csak egy házban, illetve körülötte játszódott a sztori két szereplővel, és a nagy tömeg ezúttal is zavarhatta, így a statisztáktól rövid úton megszabadult, s - talán takarékossági szempontokból is - pár napot a szereplők közt töltünk egy pincében, akik később már az üres városban parádéznak. Ám bármennyire is lenyűgöző látvány a "28 nappal később" Londonjához hasonlóan kongó utcákkal teli orosz főváros, ironikus módon pont egy idegenes moziban lettek a legidegenebbek számunkra az emberi szereplők. Emile Hirsch és Olivia Thirlby kettősét ugyan az események terelik össze, nem eleve egy pár, de még csak meg sem rezdül köztük semmi sem a levegőben (a másik páros pedig annyira jelentéktelen, hogy egy tinihorrorban ők lennének a mészáros első áldozatai - még mielőtt egyáltalán megtudnánk a nevüket). Hirsch a mama kedvence arcával ráadásul messze nem tűnik annak a laza dumás, csajozós, vagány kategóriának, amilyennek megpróbálják beállítani, mert karakterére az van írva, hogy gyerekkorában az összes környékbeli kortársának ő lehetett a céltáblája. A formabontóan ötletes, elektromos formában megjelenő idegen lények sajnos idővel lehangoló külsőt öltenek: a perpetuum mobilében ücsörgő koponyák már-már trashbe illőek. És még egy hátrány az, amiről nem az alkotók tehetnek: aki látta az előzetest és/vagy úgy tíz jelenetképet, annak ez a nyolcvan perc még kevesebb érdekességet hordoz. Helyszín ide vagy oda, az ásítás tehát megint jelentkezett.
A soundtracken a ránk váró megpróbáltatást jól jelzi előre a Richard Vission & Static Revenger formáció "I Like That" című, irritálóan affektáló női rappel súlyosbított partizenéje, és aki még ekkor sem gondolkozott el más hallgatnivalón, azt a Marselle "Mockba (Moscow)" című r'n'b-s hip-hopja próbálja megtörni (e darab egyébként nem lenne rossz a maga Will Smith-es stílusában, de tetszési indexe nyilván attól függ, mennyire állunk hadilábon az orosz nyelvű rappeléssel). A további negyven perc már kizárólag Tyler Batesé, aki megpróbálkozik azzal, hogy magára vonja a figyelmet. Mit ne mondjak, ez sikerült.
A komponista egy nagy rejtély számomra, hiszen szerzett már kiváló akciózenét a "Végítélet"-hez, a "Watchmen - Az őrzők"-höz írtak sem voltak kifejezetten rosszak, nem is beszélve "A vándorút" zenéjéről, amely 2011 egyik legszebb score-ja volt. Viszont a szintén tavalyi "Conan, a barbár" sehová nem tartó hangkavalkádja majdnem bekerült nálam a legrosszabbak közé - a majdnem miatt pont "A legsötétebb óra" társaságából maradva így ki. Szerzőnket néha mintha megszállná valami gonosz lélek, amely gyilkolás helyett a hangjegyek általi pusztítással valósítja meg önmagát, de ez nem is csoda, hiszen mielőtt ismertebbé vált volna, alacsony költségvetésű horroroknál dolgozgatott, s ezek score-ja rendre felbukkant az évértékelések árnyékos oldalán, mint például a Rob Zombie-féle "Halloween"-eké.
Noha filmünk nem horror, Bates olyasmit dobott össze, aminek több mint fele e stílushoz illene. Az olyan trackek, mint például a "Night Club Attack", a "Metro Shed", a "Man Overboard", a "Train Yard Battle" vagy a "Fighting Back" borzasztóbbnál borzasztóbbak. Jobbára hallgathatatlan kompozíciók ezek, melyeknél dallamosabbat lehetne köszörülni flexszel egy acéllemezen. Nem többek zaklatott káosznál, ahol összevissza sikítoznak a hegedűk, s ezekre még különféle effektek is rátelepednek. Érteni vélem, hogy egy idegen életformát kellett ezekkel szemléltetni, de érdemi filmzeneszerzés helyett a csörgés-zörgés akkor is túl könnyű út.
Van az albumnak azért egy pár fokkal hallgathatóbb, atmoszférikusabb része, ahol az itt uralkodó ambientes elemek szinte görcsoldó hatással bírnak a zúzda után (ilyen a "Crashed", valamint a "Moscow Streets"), és három kifejezetten jól sikerült track is akad: a misztikus "Here's Our Mission", a szomorkás "Say Goodbye", és a címéből adódóan is optimista kicsengésű "Looking Forward" című záró kompozíció kifejezetten normálisan felépített téma. Ezek ugyan belevesznek a kavalkádba, de azért mégis finoman jelzik, hogy van tehetsége az elkövetőjüknek. Azonban valljuk be, a score hallgatása során sok szó eszünkbe jut ugyan, de a tehetség pont nincs köztük.
Utolsó kommentek