Zenei értékelés: 10/9

A westernfilmek a kezdetek óta jelen vannak a mozivásznakon, fénykoruk pedig az ötvenes, illetve a hatvanas évekre tehető. Az ezen időszakban készült mozik közül elsősorban a Sergio Leone-filmek (mint például az „Egy maréknyi dollárért – A Fistful of Dollars”, „A Jó, a Rossz és a Csúf – The Good, the Bad and the Ugly”, vagy a „Volt egyszer egy Vadnyugat – Once Upon a Time in the West”) váltak örökérvényűvé, illetve a jelen írásom alapjául is szolgáló „A hét mesterlövész”, melyben olyan színészek nyújtanak felejthetetlen alakítást, mint Steve McQueen, Robert Vaughn, James Coburn vagy Charles Bronson. Népszerűségének hála, igen kevés olyan ember van, aki még csak hallomás szintjén sem ismeri ezen nagyszerű alkotást, amely máig hivatkozási alapnak számít az ilyen témájú filmek esetében. A produkció gyökerei az 1954-es, Akira Kurosawa által rendezett „A hét szamuráj – Shichinin no samurai” című easternig vezethetőek vissza, ugyanis ennek hollywoodi adaptációjaként látott napvilágot John Sturges mozija, melynek sikere okán végül az eredeti japán alkotás is meglehetősen széles körben ismertté vált.

A feldolgozás muzsikáját Elmer Bernstein készítette, aki az ötvenes évek Amerikájára jellemző kommunistaüldözés miatt éveken keresztül csak harmadvonalbeli produkciókhoz kapott felkéréseket, s ezen szerzeményét követően sikerült visszakerülnie a hollywoodi köztudatba, és válnia élvonalbeli komponistává úgy, hogy bár ezt követően is számtalan kiváló muzsikát szerzett, filmográfiájának taglalásakor mégis erre irányul a legnagyobb figyelem. A mű népszerűségének eredményeként ez a legtöbbször megjelentetett Bernstein-muzsika, így bakeliten éppúgy visszaköszön, mint kazettán vagy CD-n. Az eredeti anyagon kívül újrafelvételekkel is találkozhatunk, melyek első változata James Sedares karmesterhez fűződik, később azonban maga Bernstein is elkészítette saját változatát Glasgow-ban. A jogviták révén azonban utóbbi felvétel eltűnt a süllyesztőben, mígnem 2004-ben a Varése Sarabande munkatársainak sikerült elérniük, hogy kiadhassák. Rajtuk kívül egyedül a Ryko volt képes még a teljes zenei anyagot eljuttatni a rajongókhoz, ám ez esetben az eredeti felvételek kerültek felhasználásra, s bár a hangzás emiatt mono, illetve érezni rajta, hogy kopottas, a Varése-féle sztereóhoz képest az az előnye, hogy megőrizte azt a fajta fényességet és vitalitást, ami az újra feljátszott esetében valamilyen oknál fogva eltűnt – ebből eredően képezi elemzésem tárgyát a Ryko-kiadvány.

A komponista – akkori kortársai egy részéhez hasonlóan - azt a nézetet osztotta, miszerint az aláfestés elsődleges lényege az, hogy észrevétlenül segítse a filmkészítőket a nézők befolyásolásában, így Bernstein számára mindig is a cselekmény és az érzelem alátámasztása volt a fő szempont. Nem volt ez másként „A hét mesterlövész” score-jának elkészítése során sem, mely nemcsak ezért vált kiemelkedővé, hanem azért is, mert születése során a szerző számára az is lényeges volt, hogy a lassú folyású, úgynevezett történetleíró részek gördülékenyebbnek hassanak, amihez remek eszközként szolgáltak a dallamok. Bernsteint elsőre magával ragadta az alkotás, ugyanakkor túlságosan lassúnak találta azt, ezért némi időre volt szüksége ahhoz, hogy igazán ráhangolódjon. Érezte, hogy ebben a moziban több energia rejlik, mint amennyit elsőre sugárzott, ezért ellenpólusként egy dinamikusabb, határozottabb muzsikában kezdett el gondolkodni, ugyanakkor ezzel szembeszegült a háttérbe húzódó zenét óhajtó megbízók kívánalmainak, a végeredmény hallatán azonban Sturges és a stúdió illetékesei egyaránt elismerően nyilatkoztak koncepciójáról.

Amikor azt mondjuk egy zenére, hogy tökéletesen illeszkedik a képsorokhoz, akkor többnyire azt értjük alatta, hogy egyezik annak dinamikájával, követi a vágásokat stb. A kor westernfilmjeinek – ahogyan ennek is - azonban nem a gyors tempó a fő ismérve, hanem inkább az elnyújtott történetmesélés, valamint a hosszú beállítások. Bernstein mindezt egy pattogós, ritmusos muzsikával támasztotta alá, mely révén élettel töltődtek meg az elnyújtott jelenetek – s ez napjaink közönségének van nagy segítségére, akik a korunk filmgyártása által diktált látványelemeken és pörgésen nőttek fel.

A mexikói határnál található falu megmentésére felfogadott mesterlövészek karakterrajzai az addig készült vadnyugati filmekből megismert hősök jellemének hétfelé osztásával születtek meg, zeneileg azonban egy téma tartozik hozzájuk, s ez nem más, mint a méltán híressé vált nyitány, amely természetesen többször is előtérbe kerül (például a „The Journey”-ben és a „Strange Funeral / After the Brawl”-ban). Az album első tételében („Main Title and Calvera”) azonban nemcsak a heroikus motívumot, hanem a falu élelmiszerkészletét állandóan elrabló banda vezérének, Calverának (Eli Wallach) a témáját is megismerhetjük, mely szintén a score egyik alappillére. A szimfonikus zenekar mellett akusztikus gitár, az ahhoz hasonló vihuela, rumbatök, trombitaszóló, csörgők, furulyák, valamint guiro gondoskodik a hamisítatlan westernhangulatról, amit helyenként némi mexikói jellegű vonal is színesít olyan momentumoknak köszönhetően, mint például a „Quest”, a „Fiesta”, a „Toro” egy része, vagy a „Training” első fele. Ezek, illetve a szembenálló felek témái harsány hangzásukat tekintve meglehetősen figyelemfelkeltőek, így e muzsika – ahogyan egy későbbi interjúja során Bernstein megfogalmazta – a látottak pacemakerévé válik. A párbajokhoz és az összecsapásokhoz készült trackek szintén jól sikerültek, ám közülük is a „Calvera's Return”, a „Calvera Routed”, a „Harry's Mistake”, a „Calvera Killed”, illetőleg a kevésbé témacentrikus részekkel is fűszerezett „Surprise” és „Crossroad” kettős sikerültek a legfigyelemreméltóbbra – ezen darabokban egyébként főként a harsány rezesek és az ütősök kapnak szerepet.

Bár a teljes zenei anyag a félórás verziókhoz képest tartogat üres perceket hallgatója számára – főleg az első fele tűnik elnyújtottnak -, a mű összképének zsenialitása, összetettsége (a megannyi különböző altéma, melyek főként a falu életéhez és lakóinak kiképzéséhez köthetők), valamint filmzene-történelmi jelentősége okán azonban úgy vélem, egyszer mindenképpen érdemes végighallgatni. Bár a magam részéről a Ryko-korongot az első néhány meghallgatáskor még végtelen hosszúságúnak találtam, ám miután a kompozíció egésze összeért bennem, már nem volt kedvem visszanyúlni az általam addig ismert, rövidebb albumhoz.

E muzsikát nemcsak a hozzá tartozó mozi tette világhírűvé, hanem a megannyi reklámban (mint például a Marlboro cigarettát ajánlóban), illetve egyéb alkotásokban történő felhasználása, amire mindmáig számtalan újabb példát találni, így gyakorlatilag halhatatlanná vált Elmer Bernstein szerzeménye – még ha csak a főtémája is hallható ezen esetekben. A komponistát azonban ezzel kapcsolatban nem az imént említett átemelések mennyisége és gyakorisága, hanem egy személyes élménye érintette meg leginkább: a kétezres évek elején a szerző koncertet adott egy Barcelona melletti kisvárosban, s ott-tartózkodásakor egy kávézóban ülve felfigyelt egy vidáman kacarászó kisfiúra, aki olyan pénzbedobós játéklovon ült, amely működés közben „A hét mesterlövész” zenéjét játszotta. Bernstein – saját bevallása szerint – ekkor értette meg igazán, miről is szól az élete…