Az idén 70 éves David Cronenberget minden túlzás nélkül lehet a leghíresebb és legelismertebb kanadai filmrendezőnek nevezni, hiszen alkotásaival jelentős, díjakban is megmutatkozó megbecsülést ért el az elmúlt közel négy évtizedben. Torontóban született, és már fiatalon a művészetek szerelmese lett, ez leginkább történetek írásában mutatkozott meg, amit még a mai napig is űz, sőt filmjeit többször íróként is jegyzi. A középiskolában azonban figyelme a természettudományok, ezen belül is a biológia felé terelődött, egyetemi tanulmányait is ezen a vonalon kezdte meg, de később angol irodalomra váltott. Egyetemi évei alatt ragadta magával a filmkészítés varázsa, és a New York-i underground filmesek hatására kezdett forgatni egy baráti társaság tagjaival közösen, s e bandából rajta kívül még egy komoly pályát befutó rendező emelkedett ki, Ivan Reitman, akivel sokáig közösen is alkottak. Cronenberg végül 1967-ben diplomázott, és megjegyzendő, hogy osztályelsőként. Ekkortájt születtek első, a nagyobb nyilvánosság számára is ismert alkotásai, melyek főként a rövidfilm kategóriájába tartoztak. A 1969-es és 1970-es munkái, vagyis a "Stereo" és "A jövő bűnei" igazi szerzői mozik voltak, Cronenberg írta, rendezte, vágta és fényképezte ezeket, eredeti score-ral viszont még nem rendelkeztek, a filmekhez Reitman válogatott össze különböző zenéket. 1972-ben számos kisebb tévés produkciót találni a filmográfiájában, majd három évvel később elkészítette első közismert moziját, a "Paraziták - Shivers"-t. A producer és a zenei felelős ismét Reitman volt, tehát eredeti muzsika ide sem született. A moziban a rendező lerakta mindannak az alapjait, melyet később a biohorror és a testhorror címkékkel láttak el a filmkritikusok. Az emberi test szexualitással átszőtt bizarr ábrázolása, degenerációja egy igen egyedi látásmódú rendezőt sejtetett, és erre a filmstúdiók is kezdtek felfigyelni. Következő moziját, mint oly sokat pályafutása alatt, kanadai pénzből forgatta, ám ezzel már a nemzetközi hírnév is megérkezett. Az 1977-es "Veszett - Rabid" - Cronenberg jegyezte, rendkívül groteszk történetével - sikeres mozi lett, a direktor pedig tovább tudta fejleszteni az emberi testet kiforgató biohorroros stílusát. Az eredetileg kiszemelt Sissy Spacek helyett Reitman végül egy pornószínésznőt, Marilyn Chamberst protezsált be főszereplőnek, eredeti zenét pedig ez a mozi sem kapott. Az 1979-es "Fékevesztett erő - Fast Company" című dráma nem igazán tartozik a jelentősebb Cronenberg-darabok közé, ám annyit érdemes megjegyezni, hogy az első mozija volt, melyhez score-t komponáltatott, a zeneszerző Fred Molin lett.


Ugyanebben az évben viszont egy sokkal jelentősebb művét is bemutatták, ez volt a "Porontyok - The Brood" című, sci-fivel vegyülő horror, mely a rendező első igazán jelentős alkotása lett. A zeneszerzői posztra honfitársát, az NBC "Saturday Night Live" show-jának akkori zenei vezetőjét, Howard Shore-t kérte fel, ám mint közismert, ez a felkérés végül nemcsak egy filmre, hanem egy egész pályafutásra szólt, hiszen a zeneszerző és a direktor azóta is elválaszthatatlannak számítanak, és a filmvilág egyik legismertebb kollaborációja fűződik az eddig tizennégy mozit felölelő együttműködésükhöz. Shore számára is kiemelten fontos állomás a "Porontyok", hiszen első filmzenéjét írta ehhez a mozihoz. Mivel a költségvetés alacsony volt, így valami különlegeset és olcsót kellett alkotnia. Ezt végül vonósokban találta meg, akik elképesztően disszonáns kompozíciókat játszva teszik próbára a hallgatót, bár a film bizarrságához tökéletesen passzol a zenei anyag. A score tulajdonképpen sokat merít Bernard Herrmann a "Psycho"-hoz írt aláfestéséből, annak vonósokra írt szerkezetéből, ám dallamosság és harmónia tekintetében hasonlóságot már nem igazán találunk.
1981-ben egy újabb filmmel jelentkezett Cronenberg, ez volt az "Agyfürkészők - Scanners". A futurisztikus horror a nehezen emészthető látványában ugyan nem különbözött a rendező korábbi alkotásaitól, de az erős szexuális utalások, a polgárpukkasztás elmaradt - igaz, itt egy emlékezetes jelenetben egy testrész azért szétpukkad. A mozi voltaképpen elég jövedelmező lett, ráadásul a kritika sem fogadta rosszul, és sokan már ekkor felfedezték, hogy Cronenberg nem az ijesztgetős rémfilmek útját követi, mivel nála a groteszk s olykor gyomorforgató látványnak és jeleneteknek igenis komoly mondanivalójuk van. Mivel a költségvetés igen szerény volt itt is, így a zene terén sem kapott nagy mozgásteret a szerző, aki emiatt a kor bevett hangszeréhez, a szintetizátorhoz nyúlt. Akkoriban számos, máig alapnak számító szintis horrorzene született, gondoljunk John Carpenter vagy a Goblin alkotásaira, ám ezek többnyire dallamosságuk miatt lettek kedveltek, azonban ha a főtémát nem nézzük, akkor általában szörnyű hallgatnivalók ezek. Shore is ezen a vonalon indult el, ám ő nem írt jellegzetes vezérmotívumot, viszont a zörgéses, hörgéses, zajeffektekkel súlyosbított részeket egy tanult zeneszerzőhöz illően dolgozta ki. A végeredmény ugyan így sem lett hallgatóbarát, és fényévekre van "A Gyűrűk Ura" komponistájától, de kétségtelen, hogy a filmhez érdekes hangulatot teremtett a score-ral, s megmutatta, hogy milyen az, amikor egy klasszikus zeneszerző ír szintetizátoros horrormuzsikát.

Az 1983-as "Videodrome"-mal Cronenberg ismét előrelépett egy szintet, és a különc horrorrendező skatulyáját egy, a társadalmi problémák iránt érzékeny, egyedi látásmódú filmes képe váltotta fel. A sci-fivel, horrorral vegyülő drámát maga Cronenberg írta. A történetben egy torontói kis kábeltévé, a 83-as csatorna elnöke, Max (James Woods) kétségbeesetten próbál versenyben maradni a nagy tévétársaságok között, így merész, szenzációhajhász erőszakos és szexuális tartalommal száll harcba a nézettségért, ami azonban ennek ellenére is esik. Majd véletlenül rábukkan egy kalózfrekvencián sugárzó ismeretlen adóra, a Videodrome-ra, melynek műsora bővelkedik a szélsőségesen szadista és perverz tartalomban. Max végül rálel a tévéadó forrására, s kiderül, hogy ezekkel a műsorokkal egy szektavezér próbálja a nézők tudatát befolyásolni, s csakhamar Max is a látvány hatása alá kerül. Shore a zenében is meg kívánta mutatni a főhős elsüllyedését a fikció világában, azt akarta prezentálni, hogy miként mosódik el a főszereplőben a valóság és a képzelet határa. Először, a realitást ábrázolandóan még szimfonikusokat, illetve ezeket másoló szintiket hallunk, majd hangjaikat folyamatosan felváltják az elektronikus megoldások, végül már csak gépzene marad. Ezzel párhuzamosan a dallamok is módosulnak, illetve eltűnnek, végezetül egy hatalmas elektronikus, disszonáns káosz marad. A hallucinációkhoz tökéletesen passzolnak Shore - mondhatni beteges - zenei megoldásai, a szintik mély tónusú hangjai, a sóhajtozós effektek, a fémes vagy néha élőlény hangjainak tűnő megoldások. A speciális hangzás kialakításához Shore bizonyos részeket egy vonószenekarral is rögzített, majd ugyanezen dallamokat szinte ugyanúgy lejátszotta szintin is, végül ezeket vegyítette, így elektronikus és egyben élőzenei hangzás született. Bár a végeredmény egy igen nehezen befogadható muzsika, azonban több későbbi alkotó is úgy vélekedett, hogy a "Videodrome" aláfestése mérföldkő az indusztriális zenében, sokan merítettek belőle és használták fel alkotásaikban. A score CD-kiadására sokat kellett várni, mivel csak 1998-ban vált elérhetővé, és akkor sem pontosan ugyanaz a zene, amit a film alatt találunk, mivel annak önálló hallgatása nem lenne túl érdekfeszítő, így egy olyan összeállítást, mixet készített Shore, mely a fontosabb momentumokat hangsúlyozza ki, de persze azért mégiscsak hű maradt az eredetihez.


A "Videodrome" után Cronenberg neve már jól csengett, és ennek köszönhetően nemcsak a saját maga által kitalált történetek alacsony költségvetésű megfilmesítésére volt alkalma, hanem nagyobb mozik rendezésével is megkeresték. Szóba került "A jedi visszatér" direktori posztját illetően is, ám végül ezt nem kapta meg. A Stephen King regényéből forgatott "Holtsáv - The Dead Zone" esetében viszont már ő lett a rendező. A Christopher Walkennel készült film az a produkció, mely Cronenberg munkásságából a leginkább sorolható a mainstream stílusába. Azonban a stúdió nem bízott rá egy nagyobb mozit a filmzeneszerzőként még mindig kezdőnek titulált Shore-ra, így a "Holtsáv" esetében egy film erejéig megtört az együttműködésük, a kanadai komponista "helyettese" Michael Kamen volt.

Cronenberg három évvel később jött elő újabb művel, az 1986-os "A légy - The Fly" pedig igazán nagyot szólt. Bár egy ötvenes évekből származó olcsó horror remake-jének szokás titulálni, ám a produkció a biohorror mintapéldánya lett, és jóval több is egy szimpla újraforgatásnál. A nyolcvanas évek egyik legjelentősebb rémfilmjévé vált, mely a maszkmesteri munkáért még Oscar-díjban is részesült. A főszerepet alakító Jeff Goldblum mellett a direktor és maga a film is komoly kritikai elismeréseket kapott, s a rendező egyik legnagyobb anyagi sikerét jelentette. A produkciót Mel Brooks próbálta összehozni, aki akkoriban hasonló merész próbálkozásairól volt ismert, például David Lynch "Az elefántember"-ének is ő volt a producere. Rögtön Cronenberget kereste meg "A légy" filmtervével, ám a rendező akkoriban "Az emlékmás" előkészítésével foglalatoskodott, mivel eredetileg ő valósította volna meg ezt az Arnold Schwarzenegger-mozit. Később a kanadai rendező otthagyta "Az emlékmás"-t, Brooks pedig lecsapott rá. Cronenberg - szokásához híven - alaposan beleszólt a történetbe, végül át is alakította a már meglévő forgatókönyvet. Hozta megszokott látásmódját is az emberi testről, és az akkori kornak megfelelően, kellően gusztustalan mozit hozott össze, ám néhány nehezen vállalható látvánnyal vagy tartalommal rendelkező jelenetet végül ki kellett vágnia.
A zeneszerzői posztra Shore már elfogadhatónak bizonyult, hiszen ekkorra már másokkal is dolgozott, például Martin Scorsese "Lidérces órák" című filmjéhez is komponált. Shore és Cronenberg egyaránt úgy gondolta, hogy a zárt helyen játszódó, szinte pár szereplős sztori leginkább egy modern operára hasonlít, így a zenét is erről az oldalról kellene megközelíteni. Ehhez a hangzáshoz a dallamokon kívül az is szükségeltetett, hogy a muzsikát úgy játsszák el a zenészek, ahogy egy nagy, komolyzenei művet csak lehet, így esett a választás a kiváló London Philharmonic Orchestrára, akik mellett Shore azóta is kitart. A történetben mélyebbre ásott, és annak drámai, melankolikus vonalát domborította ki, de persze a horrorjelenetekhez már ezekhez illő muzsikát komponált, így a score két részre bontható: egy szép, nagyzenekari és egy nehezen befogadható, kakofón egységre. A néhol egyre magasabbra kúszó, fojtogató dallamaival olyan, mintha egy képzeletbeli lépcsőn vezetné fel hallgatóját a rendező beteges világába, sőt pár trackben úgy tűnik, a zenekar minden tagja tetszés szerinti időben, szólammal és hangszínnel lép be a zenébe, tehát kifejezetten kellemetlen muzsikával is találkozhatunk, de ezeket többször feloldja egy szerelmi témával a szerző. Brooks szeretett volna egy dalt is a filmbe, ezt Bryan Ferryvel meg is íratta, ám Cronenberg koncepciójába sehogy sem illett bele, még stáblista alatti dalnak sem akarta berakni, végül egy nagyon rövidke felbukkanást engedélyezett a "Help Me" című nótának, de szinte észrevehetetlen.
A zenével Shore megmutatta, hogy lényegesen több lakozik benne annál, amit előző alkotásaiból le lehetett szűrni. A szintik és a gépzene garmadája helyett erőteljes szimfonikus muzsikát produkált, amire Hollywood is felfigyelt, így a komponista megbízásai rohamosan megszaporodtak. "A légy" score-ja, mely talán legnagyobb sikere volt "A Gyűrűk Ura - A Gyűrű Szövetsége" bemutatásáig, tehát meghatározta pályafutását. Shore két évtizeden keresztül szőtt egy álmot, hogy egy valódi operát ír majd a történetből, ez 2008-ban valóra is vált. A kész művet Cronenberg rendezésében és Plácido Domingo vezényletével mutatták be Párizsban, majd a Los Angeles-i Opera is műsorára tűzte a kétfelvonásos darabot.

1988-ban a "Két test egy lélek - Dead Ringers" című lélektani drámát rendezte Cronenberg, amivel a reflektorfényből kissé hátrébb lépett. A főszerepben Jeremy Irons látható, és egy egypetéjű ikerpárt formál meg, akik mindent megosztanak egymással, ami alól a nők sem kivételek - természetesen a bonyodalmak forrása is egy asszony lesz. A moziban vizuálisan és tartalmilag is sok cronenbergi jellegzetesség figyelhető meg: például drog, mutáció, bizarr test, paranoia és erős szexuális töltet. A nehéz és korhatáros alkotást sok kritikus is kedvelte, bár nagy nézői siker nem lett. Irons viszont díjakkal gazdagodott, és saját bevallása szerint is élete egyik fontos állomása volt a szerep. A zenében Shore egy új szeletet mutatott meg zenei repertoárjából, a melankolikus, ám harmonikusan szomorú oldaláról lebbentette fel a fátylat. A "Két test egy lélek" Shore-ja igazán szerethető, hiszen ebből a stílusból később olyan muzsikák származtak, mint a "Philadelphia", "A gyanú árnyéka - Before and After" vagy "A Hold színei - Moonlight and Valentino" aláfestése. A muzsika szinte egy természetfilm aláfestő zenéjére hasonlít, tökéletesen passzolna a lassan lehulló falevelek képei alá is. Egyfajta szomorúság, az elmúlás fájdalma lengi be a score-t, sokszor olyan, mintha egy dráma vagy egy keserű romantikus film aláfestését hallanánk, nem pedig egy thrillerét. Érdekesség, hogy a főtéma majdhogynem megegyezik Gollam témájával, azaz a "Gollum's Song" motívumával. Bár a történet igényelné a disszonáns hangokat, hiszen mégiscsak egy Cronenberg-filmről van szó, ezért is furcsa, hogy Shore egyik legszebb nagyzenekari munkáját írta meg a produkcióhoz, persze bizonyos szcénák esetében belépnek visító hegedűk is.

Cronenberg egyik legvitatottabb moziját 1991-ben mutatták be. A William S. Burroughs regényéből forgatott "Meztelen ebéd - Naked Lunch" egyszerre hordozza magán a horror és a kábítószeres víziók jegyeit, de mégis több annál, mivel erős irodalmi utalásaival és mögöttes, filozofikus tartalmával a rendező egyik legerősebb, legkarakteresebb alkotásának nevezhető. A nehezen emészthető, pszichedelikus utazásnak is beillő mozi nagyon vegyes fogadtatásban részesült, akadtak kritikusok, akik nem is mertek véleményt mondani, mert annyira zavarba ejtő volt az alkotás, hogy el sem tudták dönteni: amit látnak, az zsenialitás, vagy csak egy idegbeteg agymenés. Berlinben Arany Medvére jelölték, a New York-i kritikusok két díjjal is elismerték, a kritikusok szövetsége Cronenberget díjazta a rendezésért és a forgatókönyvért, a kanadai Oscarnak nevezett Gennie Awardson pedig hét kategóriában is győzött, ám a nézők tulajdonképpen nem nagyon kedvelték akkoriban. A zeneszerzői poszton természetesen most is Shore-t találjuk, de mellé még Ornette Coleman bevetését is szükségesnek érezte a direktor. Coleman, aki a free jazz talán legjelesebb alakja, jelentős nyomot hagyott a score-on, mivel szaxofonjátéka szinte a teljes aláfestést átjárja, és így a muzsika inkább az ő produktumának tűnik, s nem Shoré-nak. Coleman a free jazz jegyében számos jazz stílust felvillant, improvizatív játéka néhány nagyon erős tételt is eredményez, ám többet viszont kifejezetten taszítóvá varázsol. Főként a csendesebb, merengősebb részek esetében igazolható Coleman jelenléte, bár ezeknél feltehetőleg a szaxofonrészeket is Shore komponálta, és nem Coleman improvizál. A gyors, ütemes egységeknél viszont olykor nagyon is rezeg a léc, bár ilyenkor Coleman a szaxofonból néha olyan improvizált dallamokat is előcsal, melyek egy egész filmzenét is elvinnének a hátukon, sőt egy nagy dal alapjaként is megállnák a helyüket, de itt csak pár másodpercig élnek, aztán el is tűnnek. Shore a nagyzenekart tekintve maradt a jól megszokott stílusnál, a vonósok tompa, komor taktusait olykor szintén letargikus rezesek hangjaival töri meg, és bár ebben a score-ban ő a főszakács, de a végeredményt meghatározó erős fűszer Coleman.


Cronenberg egyik legpopulárisabb munkája az 1993-as "Pillangó úrfi - M. Butterfly", már ha egyáltalán a rendezőt illetően lehet a populáris szót bármilyen összefüggésben is alkalmazni. A történet a hatvanas évek elején, Kínában játszódik. Egy itt élő francia diplomata (Jeremy Irons) jegyet vált a "Pillangókisasszony" című operára, az előadáson pedig megpillantja a gyönyörű énekesnőt, Song Lilinget, akibe bele is szeret. Kettejük között szoros viszony alakul ki, annak ellenére, hogy a diplomata nős, bár kapcsolatukban nem csak ez jelent problémát, hiszen a férfi állásával is játszik a viszony miatt, azonban a szerelme erősebb. Ám hamarosan rájön, hogy a gyönyörű énekesnő nem az, akinek gondolta, és itt nemcsak arról van szó, hogy valójában férfi, hanem arról is, hogy kínai titkos ügynök. A lazán valós eseményeken alapuló mozi története egy jó ideig a romantikus filmek jellegzetességeit mutatja, ez pedig a zenén is meglátszik. Shore érzelmes és szelíd muzsikája egy új szín volt a Cronenberg-univerzumban, hiszen előtte ilyen stílusú zene nem volt megtalálható a direktornál. A történet előrehaladtával azonban megjelenik az a Shore is, akit Cronenbergnél megszoktunk, ám kétségtelen, hogy ezen részek sejtelmességükkel együtt is romantikusabbak, mint addig bármely muzsikája. A "Pillangókisasszony" mint alkotás természetesen nyomot hagyott a score-on is, ráadásul több részlete a filmben is hallható, az elhangzó Puccini-részeket pedig Shore a filmhez is igazította. Az aláfestés jelentős részét itt is operaszerűre írta meg, ilyen például a nyitány is, bár kétségtelen, hogy a zenekar nem annyira erős, inkább a szólóhangszereké a főszerep. Shore egy interjúban kettejük munkakapcsolatát nagyon intuitívnak nevezte, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy nem sok vita van kettejük között, amikor a zeneszerző bemutatja elképzeléseit a rendezőnek. Mindkettejüknek a film adja az ötletet, hogy a történetmesélés szempontjából mi lenne a legjobb zenei kifejezésmód, a "Pillangó úrfi" esetében pedig egy minimalista jellegű operazene volt a legjobb.

A direktor egyik legkülöncebb, ám valahol korszakalkotónak is nevezhető alkotása a James Spader és Holly Hunter főszereplésével forgatott "Karambol - Crash" (ami nem tévesztendő össze az azonos angol című, Oscar-díjas, Paul Haggis rendezte filmmel, mely kapcsán egyébként Cronenberg megjegyezte, hogy nagyon tiszteletlen és buta döntésnek tartja Haggis címválasztását). A Cannes-ban a zsűri nagydíját kiérdemlő 1996-os alkotás igencsak tabudöntögető, megosztó lett. A J.G. Ballard azonos című regényéből készült film ugyanis olyan emberekkel foglalkozik, akiknek autóbalesetek nézése, rekonstruálása, dokumentálása és az ezekkel átélt szexuális kielégülés okoz örömöt. A direktor az emberi test fura szituációba keverését itt sem hanyagolta, hiszen a testet itt gépekkel és roncsokkal vegyíti. Ez az autóbaleset-fetisizmus sok kritikusnál és nézőnél is kiverte a biztosítékot, hiszen Cronenberg egyáltalán nem szégyenlősködött, vizuálisan is sok mindent megmutatott, így mozija több helyen tiltólistára került, vagy csak igen szigorú korhatár-besorolással lehetett bemutatni. A kifejezetten erőszakos és erotikus szcénák eleve problémásak egy filmben, ráadásul a "Karambol"-ban ezek furcsa aberrációkkal is párosulnak, de pont ezeknek köszönhetően emelkedett a film végül kult státuszba, annak ellenére, hogy moziban alig lehetett megtekinteni a cenzorok szigorú ténykedése miatt. Pár év elteltével azonban lenyugodtak a kedélyek, és a "Karambol"-t már nem annak a beteges alkotásnak tartották, amivel a kilencvenes években felcímkézték, hanem ismét egy olyannak, mely mondanivalóját tekintve megelőzte a korát, végül több neves kritikus is a kilencvenes évek egyik legfontosabb filmjének nevezte, az író pedig egyszerűen csak annyit mondott, hogy a "Karambol" a XXI. század első filmje. Ezzel Cronenberg újfent bizonyította, hogy furcsa látásmódja mellett kiválóan ismeri az embereknek és a társadalomnak azt az oldalát, mely nagyon távol esik a hétköznapitól, de ennek ellenére létezik, sőt egyre inkább hétköznapivá válik.

Howard Shore zeneileg itt sem volt könnyű helyzetben, hiszen a jól ismert jelzőkkel jellemezhető muzsikát várták tőle, vagyis komor, gyászos és rejtélyes score megírása volt a feladata, de mégsem komponálhatta ugyanazt, mint addig. A "Karambol" esetében úgy vélte, hogy a filmben látható autók, roncsok, fémek és gépek az aláfestésben is meg kell, hogy jelenjenek, mondhatni ezek zenei leképezésével ad majd karakter neki. Elektromos és akusztikus gitárokat vetett be (összesen hatot), ráadásul inkább magasabb hangokat játszatott ezen instrumentumokkal, amitől a hangzásuk fémes és rideg lett. A gitárhangokat több tételben, különböző torzítókkal szinte felismerhetetlenné tette, így nagyon egyedi indusztriális hangzást tudott adni a zenének. Az egymás mellé pakolt torzított és a normál gitárok szintén fokozták a score bizarr, gépies jellegét, ráadásul a gitárból fülledt hangzást is könnyen elő lehet csalogatni, ez pedig az erotikus jeleneteknél tett jó szolgálatot. Szintetizátort is használt, szintén a gépzenei jelleg erősítése miatt, emellett különféle harangok, fémes ütőhangszerek is feltűnnek a score-ban, továbbá két hárfa. A film végére a szimfonikusok is előkerülnek, legalábbis a vonós szekció, mert rézfúvósok annak ellenére sincsenek, hogy talán ezek tudják a legfémesebb hangzást szolgáltatni. Az elektromos gitárok, a torzítások, a szintetizátor, az ütősök egy igen rideg, kies zenét eredményeztek, mely tökéletesen passzolt az érzelemmentes történethez. Az olykor felbukkanó szenvedélyesebb intim pillanatoknál pedig fafúvósok adnak a zenének is diszkrétebb hangulatot.

Az összeállítás még nem ért véget, a további filmekért és zenékért kattints ide.