Zenei értékelés: 10/8

Valahol a huszadik században járunk, ám ez nem az általunk ismert huszadik század. Bár ha valaki próbált már bármilyen ügyet elintézni egy hivatalban, annak, ha szerényebb mértékben is, de mégiscsak ismerős lehet a „Brazil”-beli bürokrácia fojtogatóan ördögi köre, ráadásul az egyénre rátelepedő, mindent a legapróbb szintig kontrollálni akaró hatalomra is találunk bőven példát a történelem szemétdombján. Történetünk főhőse, Sam Lowry (Jonathan Pryce) az Információügyi Minisztériumban dolgozik adatfelvevőként, és felfedezi, hogy az addig egy óramű pontosságával működő rendszerben elképzelhetetlen tévedés történt: légy került a levesbe. A leves valójában egy írógép, melybe beleesik egy rovar, és egy pillanatnyi, mindössze egyetlen betű elütésére kiterjedő meghibásodás odáig vezet, hogy a rendszer elleni szabotőr tevékenységgel vádolt mérnök, Tuttle helyett a cipőfelsőrész-készítő Buttle-t tartóztatják le ugyanazon vádakkal. Amikor kiderül, hogy a letartóztatás költségeit rossz címre számlázták ki, Lowrynak helyre kellene hoznia a malőrt, de nagy mértékben nehezíti a dolgát, hogy közben kiderül: Buttle már csak a túlvilágon foglalkozhat cipőkkel. Az egyre zaklatottabbá váló férfi eközben gyakran álmodik egy titokzatos, fogságban sínylődő lányról, aki csak rá vár, hogy megmentse, egy napon pedig a valóságban is megpillantja. Ám megtudja, hogy Jillt (Kim Greist) a hatóság keresi, ráadásul hívatlanul felbukkan otthonában a szintén körözött Tuttle (Robert De Niro) is...

Terry Gilliam a csakis rá jellemző látásmóddal mutatja be 1985-ös, kultfilmmé vált alkotásában az álmaiban Ikaroszként szó szerint szárnyaló hőst, aki a valódi életben csak egy a sok porszem közül, ám a szerelemért olyan őrült cselekedetekre ragadtatja magát, amilyenekre korábban még csak gondolni sem mert. Azonban Gilliam a legkevésbé sem egy romantikus történetben gondolkodott, hiszen a furcsa pár egy olyan groteszk, eltúlzott világ részese, ahol a mindennapi élet legjelentéktelenebb dolgaihoz is szigorúan formanyomtatvány kitöltése szükséges, a foglyokkal kifizettetik letartóztatásuk és őrzésük kiadásait, amennyiben pedig kihallgatás közben sajnálatos módon elhaláloznak, a felmerült költségeket ráterhelik a családjára. „A gyanú bizalmat szül” / „Ne gyanúsítsd a barátodat, inkább jelentsd fel!” - ilyen és ehhez hasonló szlogenek uralják a „Brazil” kisemberei feletti arctalan és megfoghatatlan hatalom talpnyalóinak és kiszolgálóinak életét, a sorba be nem állók ellen pedig keresztes hadjárat indul, melynek kimenetele kétségtelen. Mindezt a direktor olyan lenyűgöző vizualitással álmodta vászonra, mely kora ellenére még ma is megállja a helyét. Gilliames sajátosság a régi időket megidéző írógépek elegyítése az akkori modernnek tartott számítógépes technikával, az arcokba tolakodó vagy csak egyszerűen nem szokványos helyekre rakott, néhol térdmagasságban elhelyezett kamera, és elképesztőek a hatalmas méretű, olykor makettek segítségével, mégis illúziókeltően megvalósuló díszletek. Ahogy az ezzel való játék is: például amikor hősünk vezet, és a „város” fölé hirtelen egy óriási ember magasodik - majd kiderül, hogy az csak egy hajléktalan, aki azon épületmakettet bámulja, amely mellett Lowry éppen elkocsikázik az úton.

Vitatható, hogy a mindenről tudni akaró és mindent nyomtatványon rögzíttető Nagy Bürokratikus Testvér ebben a végletesen eltúlzott formában valaha is meg fog teljesen születni, az viszont biztos, hogy az alkotás egy, a történet szempontjából egyébként  mellékes szálon abszolút profetikusnak bizonyult: ez pedig a plasztikai műtétek világa. A film talán legismertebb marketingképén az epizódszereplő Jim Broadbent (mint plasztikai sebész) épp a főhős anyjának ráncos arcbőrét feszíti ki irreális mértékben, annak egy barátnője pedig már szinte darabjaira esik a fiatalító műtétek következtében, mégis azzal nyugtatja magát, hogy az orvosa szerint nemsokára meggyógyul, és szebb lesz, mint valaha. Manapság, amikor nem kevés férfi akad, aki például sport helyett inkább plasztikáztatja a fenekét, illetve nő, aki szerint szép és izgató két virsli alsó és felső ajak gyanánt, már nemcsak, hogy nem zárható ki a szétesésig műtés, de a média kitermelte kreatúrák révén szinte naponta találkozhatunk e torz gondolkodásmód jeles képviselőivel.

A különleges, néhol zavarbaejtő humor ellenére a „Brazil” valójában egy nehéz film, mely többszöri megnézést követel magának ahhoz, hogy minden pontját sikeresen feldolgozzuk. Noha saját bevallása szerint a rendező nem szerette volna, ha a Tom Stoppard („Szerelmes Shakespeare - Shakespeare in Love”) társaságában írt utópiáját kifejezetten komoly filmként aposztrofálják, mondván, hogy akkor a kutya nem fogja megnézni, összességében mégiscsak George Orwell „1984” és Franz Kafka „A per” című írásának egyéni összemosásaként jellemezhetjük legjobban. A felvázolt alternatív jövőkép és a változtatás esélytelenségének ábrázolása a stúdiónál is kivágta a biztosítékot, így a bemutató idején egy csonka változat került a mozikba. Talán egy lassan harmincéves film esetében leírható, hogy abban a hős a szerelmével ellovagol a naplementébe (csak épp a lovat itt egy teherautó helyettesíti), ám a teljesnek tekintendő alkotás itt messze nem ér véget, és a lehető leglehangolóbb módon zárul.

A 2003-ban, mindössze 55 évesen elhunyt Michael Kamen (aki a „Brazil” mellett még egyszer, a „Münchausen báró kalandjai - The Adventures of Baron Munchausen” esetében dolgozott együtt Gilliammel) az egyik legsokoldalúbb zeneszerző volt, aki szinte az összes stílusban megmutatta tehetségét. Kihagyhatatlan alapművei közt említhető a „Halálos fegyver”-sorozat négy részének zenéje, illetve a „Csendszimfónia - Mr. Holland’s Opus” vagy az „Elit alakulat - Band of Brothers” aláfestése, de a legtöbben bizonyára a „Die Hard”-széria első három epizódjának közreműködőjeként ismerik.

Nem sok filmről tudunk, melyet kimondottan egy dal inspirált. Kamen egy vele készített interjúban elmondta, hogy már a kezdetekkor rossz irányba indult el - tegyük hozzá, érthető módon -, hiszen a cím ismeretében elkezdte beásni magát Brazília történelmébe és zenei világába. Végül persze Gilliammel tisztázták, hogy a történetnek az égvilágon semmi köze nincs az országhoz, annál több Geoff Muldaur azonos című felvételéhez - mely egyébként Ary Barroso 1939-es szerzeményének feldolgozása. Bár Kamen első reakciója az volt, hogy „Ugye, nem gondolod komolyan, hogy egy egész filmet erre építesz?”, sőt kifejezetten le is próbálta beszélni róla a direktort, szerinte jobb dalokat ajánlva figyelmébe, de végül annyira megkedvelte a kompozíciót, hogy már-már saját szerzeményeként tekintett rá. Ezzel kapcsolatban érte egy nagy meglepetés is. A dal részletei ilyen-olyan formában, de rengetegszer elhangzanak, néha egyértelműen felismerhetően, míg olykor csak jelzésként. Ám emiatt komoly mértékben egyeztetni kellett a piszkos anyagiakról, és amikor a jogdíjtulajdonosok által felbérelt szakértők meghatározták, pontosan hol is csendül fel a teljes műben a „Brazil”, jóval kevesebb helyet jelöltek meg, mint amennyit Kamen tett volna. A szerző ezt ekképpen kommentálta: „Úgy tűnik, megúsztam egy gyilkosságot.”

A dal tehát adott volt, az aláfestés jellegére pedig egy közös autóút során akadtak rá, amikor Kamen a magnóba Richard Strauss „Hősi élet” című szerzeményét rakta be. Gilliam épp valami ilyesmit érzett volna megfelelőnek Sam Lowry karakteréhez, aki álmaiban maga is egy hős, amikor különféle kreatúrákkal, köztük egy négyméteres szamurájjal is megküzd. Kamen emellett kezdetben saját, „A holtsáv – The Dead Zone”-hoz írt aláfestésével, valamint egyes balettzenéiből vett részletekkel illusztrálta elképzeléseit, ezzel mindkettejüknek megkönnyítette a további irány meghatározását.

Habár a komponista hozzá volt szokva a szűkre szabott határidőkhöz, ez esetben végül hat hónapig csiszolhatta művét. Egy határozott korszaktól független muzsikában gondolkozott, ezért több műfaj jellemzőit is beledolgozhatta score-jába. Ez különösen akkor kap nagy jelentőséget, ha tudjuk, hogy milyen sokszor felcsendül a „Brazil”. A sürgő-forgó „The Office”-ban bukkan fel először, ahol az eredeti szám jellegzetes gitártémája nagyzenekari verzióban szólal meg, a ritmust pedig egy írógép kopogása adja meg. Az eszköz első filmzenei használatát a legtöbben Dario Marianellihez s a „Vágy és vezeklés - Atonement”-hez kötik, de mint látható, Kamennek sokkal korábban eszébe jutott (őt pedig egy gyerekkorában hallott régi felvétel inspirálta). A „Brazil”-t halljuk aztán Kate Bush előadásában („Sam Lowry's 1st Dream / Brazil”), ahol már-már wagneri szimfonikus körítést kapott, fülledt szaxofonos kísérettel a „Waiting For Daddy / Sam Lowry's Wetter Dream "The Monoliths Erupt"-ban, míg a klasszikus balettzenének is beillő „Truck Drive”-ban zaklatottan, a „The Elevator”-ban keringőszerűen, a „Jill Brazil / Power Station”-ben klasszikus romantikus filmzenéket idézve, mely aztán film noiros hangulatba csap át, a „The Morning After”-ben visszafogottan, az „Escape?”-ben pedig egy boldog lezárást sugallva. És végül, de nem utolsósorban félúton a Geoff Muldaur-féle, fütyülős-éneklős feldolgozás is felcsendül. Azonban elképesztő, hogy ez a kétségkívül rengeteg feltűnés mégsem teszi unalmassá vagy fárasztóvá az albumot, ahogy azt elsőre gondolhatnánk. Sőt, Kamen tehetségének itt épp ez a fő bizonyítéka, hogy számtalan formában feldolgozta ugyanazt, ennek ellenére, vagyis éppen ezért mégsem ununk rá; csak leírva tűnik soknak, a CD hallgatása közben egyáltalán nem agyalunk ezen folyamatosan.

Az album egy másik szegmensébe olyan kompozíciók tartoznak, ahol a felvétel nincs előtérbe tolva, netán nem is szerepel bennük. Ilyen a „The Restaurant (You've Got To Say The Number)” című klarinétos éttermi háttérmuzsika, a liftzenés „The Party (Part 1) / Plastic Surgery” és folytatása, a bátortalan énekkel kísért „Days & Nights In Kyoto - The Party (Part 2)”. Az album vége felé haladva a legharciasabb, néhol szimfonikus őrületbe futó „The Battle”-ből, a „Harry Tuttle - A Man Consumed By Paperwork"-ből és a „Mother's Funeral / Forces of Darkness”-ből álló trió szerez súlyos perceket az ilyesmire vágyók körében. Végül megkapjuk a naplementébe ellovaglós hamis lezárást az „Escape! No Escape!”-pel, majd a „Bachianos Brazil Samba” értelemszerűen szambás lötyögésével zárul a kiadvány.

A film score-ja több alkalommal is megjelent CD-n. Először 1993-ban, keletkezése után nyolc évvel, míg eddig utoljára 2006-ban, változatlan zenei tartalommal (így tehát a néhol azért zavaró párbeszédeket is tartalmazva), a zseniális plakátot lekicsinyítő, ízléstelen szürke egyenborítóval, ám megtoldva egy Terry Gilliam-interjúval. De igazából a zene a lényeg, amellyel Michael Kamen valódi stílusparádét mutatott be. Hol könnyed, hol markánsan komolyzenei, egyedül csak azzal vetülhet rá némi árnyék, hogy rengetegszer felcsendül benne a kulcsmomentumot jelentő betétdal, mely ráadásul nem is a komponista szerzeménye. Azonban nagy pozitívum, hogy a számos különféle változat nem idegesítővé teszi, hanem éppen ellenkezőleg: a film megtekintését követően biztos, hogy a néző napokig ezt dúdolja...