Zenei értékelés: 10/7

Miután a 2006-ban bemutatott "Superman visszatér" nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a Warner a Bryan Singerrel tervezett akciódúsabb folytatást gyorsan el is kaszálta, s egy teljesen új feldolgozás formájában képzelték el a kryptoni hős következő mozis felbukkanását. Ez azonban Singer tetszését már nem nyerte el, így ő távozott a projektből. A stúdió több írót és képregényszerzőt is felkeresett, hogy ötleteljenek a reboot lehetséges formájáról, és ennek során egy óriási, négyrészes, epikus mozi lehetőségét is kidolgozták, ám végül a vezetők erre nem bólintottak rá. "A sötét lovag" sikerét követően egyértelművé vált, hogy a szuperhősmozik terén már a drámaibb hangulat, a sötét tónusok, az összetettebb karakterábrázolás és az egyedi gonoszfigura a nyerő. A Christopher Nolan rendezte új Batman-széria lett hát a követendő példa, vagy ahogy a film egyik producere nyilatkozott, a kulcs az új Superman-mozihoz. 2009-re tehát biztos volt, hogy mi lesz a koncepció, azonban ezt valakinek meg is kellett valósítani, így került a képbe a Batmannel bizonyító Nolan, aki producerként lépett be a készülő projektbe. David S. Goyer íróval közösen végül egy új kontextusba helyezett Supermannel álltak elő, és ez pedig már finoman szólva is elnyerte a stúdió tetszését. A rendező személyének kiválasztása sem volt egyszerű, többek között szóba került Guillermo del Toro, Robert Zemeckis, Darren Aronofsky és Jonathan Liebesman, végül Zack Snyder lett a befutó.

A címében is megújult történet végül 2013-ban "Az acélember"-ként, vagyis Superman másik közismert nevével robogott be a mozikba. A főhőst Henry Cavill formálja meg, szerelmét Amy Adams, szüleit pedig Diane Lane és Kevin Costner. Az utóbbi években divatos, sötétebb tónusú szuperhősmozik stílusát követő produkcióban gyakorlatilag szóba sem jöhetett Lex Luthor mint főgonosz, így Superman univerzumának egy másik jól ismert zsarnoki karakterét, Zod tábornokot választották ellenfélül, akit Michael Shannon kelt életre. Superman vér szerinti apjának megformálását pedig Russell Crowe-ra bízták, így Marlon Brando után ismét egy kiemelkedő sztár kapta a szerepet. A meglehetősen impozáns gárda mellett az elképesztően jól működő látványvilág, és az apró buktatói ellenére is jónak mondható történet végül sikeressé tette a kryptoni hős legújabb feldolgozását, bár a közönség pozitív fogadtatása mellett a kritikai vélemények már nem ennyire kedvezőek. Mindazonáltal "Az acélember" voltaképpen kihozta Superman karakteréből mindazt, amit napjaink szuperhősfilmjeinek keretei között ki lehet hozni, bár tény, hogy olykor vontatottá válik, és 143 perc nem volt ebben a sztoriban. Bizonyos részeiben sajnos túlságosan is komolyan veszi magát, és a töméntelen akció sem kifizetődő mindig. Ám úgy hiszem, el kell fogadni, hogy egy, az 1930-as években megalkotott, az akkori igényeknek megfelelő szuperhőst, napjaink elvárásai alapján, ennél jobban nehéz lenne filmre adaptálni.

A komponista posztját illetően számos találgatás látott napvilágot, hiszen a rendező általában Tyler Batest szokta felkérni, ám ennél a nagyobb projektnél egyértelmű volt, hogy egy tapasztaltabb szerző alkalmazása várható. Végül Hans Zimmer kapta meg a filmet, ráadásul igen fura módon. Történetesen egy, "Az acélember" zeneszerzői posztjára irányuló újságírói kérdésre egy kétértelmű választ adott Zimmer, ám ez elég volt a sajtónak, hogy telekürtöljék a világhálót a nem valós ténnyel, miszerint ő lesz a film komponistája. A német zeneszerzőnek a szerencsétlen kijelentés után magyarázkodnia kellett, így felhívta Snydert, hogy tudassa vele, nem mondott olyat, hogy ő lesz "Az acélember" zeneszerzője. Végül Snyder kapva kapott a híváson, és közölte Zimmerrel, hogy voltaképpen nem is lenne rossz ötlet, ha ő felelne a score-ért. Azonban Zimmer egyáltalán nem bólintott rá a projektre azonnal, sőt kifejezetten vonakodott elvállalni azt, mivel a Christopher Reeve főszereplésével készült 1978-as "Superman" zenéjével etalont teremtő John Williams örökébe kellett volna lépnie. "Feltettem magamnak a kérdést, hogy tényleg szeretnék egy valódi ikonikus zenét követni?" - emlékezett vissza Zimmer.

Williams eredeti témái természetesen szóba sem jöhettek, hiszen teljesen kilógtak volna a mozi összhatásából. Zimmer így nyilatkozott erről: "Teljesen elzárkóztam attól, hogy John zenéjét alkalmazzuk. Imádom a munkáit, valószínűleg ő a legnagyobb filmzeneszerző, de ’Az acélember’-rel való munkám alatt teljesen elzárkóztam attól, hogy bármit is halljak tőle, mivel nem akartam, hogy bármiben is befolyásoljon. Első dolgom volt a trombita elhagyása, de ugyanakkor ez nem arról szólt, hogy nem akartam azt csinálni, amit ő, vagy hogy mindenáron különbözni akartam, egyszerűen ehhez a filmhez másra volt szükség".

Zimmer az utóbbi években tőle megszokott epikus, grandiózus megszólalású score-t alkotott, ám sajnos e téren talán túl is lőtt a célon. Bár a szerző egy izgalmas, szimfonikus elemekkel dúsított elektronikus zenét szállított most is, azonban a végeredmény tulajdonképpen kissé jellegtelen lett. Hiányoznak az egyedi megoldások, azok a hangok, amelyektől a score karaktert, egyéniséget kapott volna. Így döntően az "Eredet", az új Batman-tilógia, "A Karib-tenger kalózai" és "A Da Vinci-kód" muzsikájának hangulata vegyítődik, ám semmi olyan nem íródott "Az acélember"-hez, amit a hallgató szorosan köthetne ehhez a muzsikához. Míg "A Da Vinci-kód"-ban a kórus, a "Sherlock Holmes"-ban a cimbalom, az "Eredet"-ben a zseniális zongoramegoldások, az új Batman-filmekben pedig a suhogó, repülést imitáló hangok adtak egyéni ízt, addig itt maximum a hangdizájn elemek szolgáltatnak valamiféle karaktert, a témák és az alkalmazott stílus viszont 2013-ra már kellően elkopott ahhoz, hogy egyedinek lehessen nevezni.

Zimmer az elmúlt nyolc-kilenc évben ebből a stílusból él, ám eddig rendre megmentette valami egyedi megoldással a zenéit, sajnos itt viszont semmi ilyen nincs, így ez a hangzás 2013-ban nekem már kevés, hogy ugyanolyan rajongással vagy rácsodálkozással figyeljem, mint még pár évvel ezelőtt is tettem. S az is eléggé világos, hogy a szerző epikus vonatkozásban nem képes másra, ami mostanra már kissé kiszámítható és egyhangú lett, valahogy úgy, ahogy anno az akciózenéi is színtelenek, egysíkúak lettek a kilencvenes évek végére. Ráadásul a hajókürtszerű effekt sokadszori alkalmazásával immáron elért oda, ahol James Horner tart a maga kis "danger motif" néven ismert szösszenetével (a párhangos motívumot Horner rendszerint akkor veti be, amikor az egyik szereplő felé veszély közeledik).

Mindezek mellett sajnos egyéb negatívumok is akadnak, ez pedig leginkább a hangzás terén keresendő. Zimmer a mögötte álló gigászi technika révén napjainkban a legjobb hangminőségű score-okat tudja szállítani, és ez most sincs másként. Itt azonban az elektronika túlzottan elhatalmasodott, a hangdizájn és a mértéktelen elektronikus módosítgatás pedig oda vezetett, hogy még a valódi hangszerek is mű hangzást kaptak. Pedig Zimmer számos különleges instrumentumot is bevetett, például Chas Smith több speciális acél ütőhangszeren játszik, vagy a világ egyik legelismertebb basszusgitárosát, Lee Sklart is hallhatjuk, sőt Anne Marie Calhoun még egy ritka Stradivarit is megszólaltat a score-ban a "Krypton's Last” tételben, ám az ő közreműködésük szinte kivehetetlen a többnyire gigászi erővel dübörgő szintiorgiában. Szintén egyedi és kalapemelésre késztető ötlet, hogy tizenhárom dobost alkalmazott Zimmer, köztük több ismert zenészt (például: Vinnie Colaiuta, Pharell Williams, Bernie Dresel, Josh Freese, Jim Keltner, Satnam Ramgotra), s egy zseniális ötlettel közülük tizenkettőből egy dobkört alkotott, a zenészek pedig egyszerre, karmesteri irányítással játszották fel a részeiket. Játékuk leginkább olyan tételekben szól jól, mint a "You Die or I Do", az "Ignition", a "This Is Madness", a "Tornado" vagy a kilencperces "Terraforming", ám az ezekben hallható ritmus többnyire fájóan egyszerű és sablonos. A gitárosok mellett egy nyolcfős pedal steel gitáros különítmény is volt, de igazából, ha nem lett volna, az sem tűnne fel.

A score legnagyobb buktatója pedig minden bizonnyal a basszusorientáltsága, mely szinte minden apró finomságot elnyom. A mély tartományok vezérszereplővé léptek elő, s már nem a többi szólam alapját képezik, hanem magát a zenét adják. Ez ideig-óráig működik is, de egy bizonyos mennyiség után a basszusrégió már nem teszi lehetővé, hogy változatos legyen a zene, bár kétségtelen, hogy Zimmer kísérletet tesz erre. Szintén a negatívumok sorát gyarapítja, hogy a zene egyáltalán nem fejlődik, s nem azért, mert Zimmer ezt a filmzenéktől alapvetően elvárt feladatot nem képes elérni, hiszen tucatnyi muzsikája bizonyítja a tematikus építkezésben való jártasságát, itt azonban ennek teljes hiányát hallhatjuk. S mivel a főhős egy emlékezetes főtémát sem kapott, pedig a film elbírta volna, így gyakorlatilag a score ugyanazon az érzelmi és dinamikai tölteten halad a teljes játékidő alatt, holott a történetnek van íve. És bár én nem értek egyet azon hangokkal, melyek e score kapcsán trailerzenés jelleget emlegetnek, hiszen a hangzást tekintve fényévekre az előzetesek aláfestései előtt jár Zimmer, ám az érzelmi töltet tekintetében sajnos igaz a megállapítás, miszerint trailerzenésen üres "Az acélember" muzsikája.

Kiegészítő zeneszerzőkből most sem volt hiány, ám ami e téren a legfurcsább, az a leginkább trailerzenéiről ismert, de rövidesen a „300: A birodalom hajnala” komponistájaként is bemutatkozó Junkie XL, alias Tom Holkenborg bevonása volt, aki a score-ból karmesterként, zeneszerzőként és a dobos megoldások felelőseként vette ki a részét. S itt felmerül a kérdés, hogy a nagyon erős ütős részek akkor kinek is tulajdoníthatók? Zimmer és Junkie XL három tracket közösen jegyeznek, ráadásul az album erősebbjei közül (például az őrült dobos "This Is Madness", vagy az egyik főtémával remekül eljátszó "Arcade"), vagyis megint csak felvetődik, hogy Zimmer napjainkban képes-e még az önálló komponálásra, ám mivel ezt a kérdéskört sokszor kiveséztük már, így most inkább erre nem térnék ki.

Az említett negatívumoktól függetlenül "Az acélember" zenéje nem rossz darab, sőt a film alatt néhol kifejezetten hatásosan teljesít, igaz, akadnak olyan pontok is, amikor érezhető, hogy a zimmeri elektroszimfonikus koncepció egyszerűen nem illik a jelenetbe, és az, hogy azért került oda olyan zene, mert a szerző képtelen túllépni saját keretein. Sajnos a témákat tekintve nemigen lehet túl sokat elmondani a score-ról, bár vannak visszatérő motívumai, ez kétségtelen. Egy kéthangos dallam tölti be az egyik főtéma szerepét, vagyis a legkarakteresebb szuperhős egy teljességgel jellegtelen témát kapott, amely aztán nem meglepő módon nem is fejlődik. Először a nyitó "Look to the Stars"-ban hallható ez a végtelenül egyszerű megoldás, majd szinte az egész score-on ebben a formában is vonul végig, hisz variálni nagyjából lehetetlen. A változatosságot kizárólag az jelenti, hogy szól zongorán, szintin, gitáron, „hajókürtön”, de érzelmi változást maximum akkor észlelünk, ha zongorán halljuk ("This Is Clark Kent"), mivel ekkor kissé tartalmasabbra hangolta a dallamot a szerző. Két kivétel azért megnevezhető: az első lemezt záró két tétel, a "Flight" és a "What Are You Going to Do When You Are Not Saving the World?", melyek esetében a főtéma dinamikusabb interpretálása is felbukkan. A másik gyakoribb visszatérő motívum egy gyors, vibráló, főként elektromos csellón előadott téma, mely több tételben is feltűnik, a legjobban talán az "I Will Find Him"-ben teljesít, a legdinamikusabban pedig a "You Die or I Do"-ban.

Zimmer visszanyúlt a kilencvenes években alkalmazott rockos hangulatú munkáihoz is, ezekhez hasonlatos dob- és elektromosgitár-játék több tételben is felbukkan, de tulajdonképpen semmi nem indokolja ezt a retrós hangulatot. A "Lánglovagok - Backdraft" vagy a "Rés a pajzson - Broken Arrow" aláfestésének stílusában íródott trackek sorát gyarapítja az "If You Love These People" vagy az "Earth". A szerző korábbi munkáiból jól ismert ritmikai megoldásokra épül a "DNA" és a "Launch", és bár jelentősebb újdonságot ezek sem hordoznak, de azért a "Launch" eleje például elég jól hangzik. A közel félórás "Man of Steel (Hans' Original Sketchbook)" tétel formájában pedig egy különlegesség is felkerült az albumra: az a téma- és hangzásötleteket tartalmazó demóanyag, mely a score alapját képezte, s amely alapján a kiegészítő zeneszerzők dolgozhattak.

A score-ból kétféle verzió kapható, egy szimpla és egy deluxe, utóbbi több tracket, fémtokot, igényes füzetkét és egyéb érdekességeket kínál a vásárlónak. Noha általában nem sok értelme van ezen kibővített kiadványoknak, ám jelen esetben érdemes inkább a deluxe változatot beszerezni. A bővebb album sajátossága, hogy általa egy új térhangzást is kipróbálhatnak a hallgatók, ráadásul egy egyszerű, hétköznapi fejhallgatón keresztül. A forradalminak mondott DTS Headphone:X technikát első ízben itt alkalmazták filmzenekiadványra. Zimmer maga is áradozott erről az új megoldásról, sőt azt a különlegességet is elárulta, hogy ő eleve térhangzású munkákat komponál, így például a műveiből megjelenő CD-ket nem is szereti, hiszen azok csak sztereó hangzást adnak vissza. A DTS Headphone:X azon tételekben kiválóan teljesít, melyekben a dobkört alkalmazta Zimmer. Ugyanakkor érdemes még megemlíteni, hogy ez nem egy valódi komplett score kiadvány, mivel a második CD csak remixeket és demóanyagokat tartalmaz, ezek a filmben, ebben a formában nem hangzanak el.

"Az acélember" egy olyan zenét kapott, amelynek hallgatása a stílustól nem idegenkedők számára élvezetes, mert ebből a szempontból tényleg többé-kevésbé jó lett, ám több aspektusból komolyan elhasalt vele a szerző. Az album körül a hype persze ismét óriási, a Billboardon az igen előkelő kilencedik helyet kaparintotta meg a megjelenésének hetében, tehát Zimmer kiváló befektetés is. A score fogadtatása azonban már egyáltalán nem nevezhető pozitívnak, bár kétségtelen, néhány ítész sok éve halmozódó dühét is beleírta negatív, túlzásokba eső kritikájába, ám a score piedesztálra emelése is teljesen indokolatlan, hiszen az ebben a hangzásvilágban rejlő maximumot már évekkel ezelőtt elérte Zimmer.