előadta: Edgar Froese (billentyű, gitár), Linda Spa (szaxofon, fuvola, billentyű), Iris Camaa (elektromos dob, ütőhangszerek), Thorsten Quäschning (billentyűs hangszerek), Bernhard Beibl (gitár), Hoshiko Yamane (hegedű)
helyszín: Művészetek Palotája, Budapest
időpont: 2012. április 10.
Amikor valaki olyan elhatározással megy el egy zenekar koncertjére, hogy utána szeretne róla publikálni róla egy beszámolót, talán elvárás lehet felé, hogy maximálisan felkészült legyen a banda életművéből. Mivel azonban mégiscsak a Tangerine Dreamről van szó, a bőven száz kiadvány felett járó lemezmennyiség (ide értve a jelenlegi vagy korábbi tagok különféle szólóalbumait is) kizár bármiféle teljes felkészülést, főleg mivel néhány héttel az időpont előtt jutott tudomásomra az esemény ténye, kifejezetten rajongó pedig nem voltam. Az alábbiakban tehát egy teljesen szubjektív, kizárólag a koncertet górcső alá vevő beszámoló következik, mellőzve a zenekar stílusának mélyre hatoló elemzését, hiszen valószínűleg ezt nálam szakavatottabbak már aprólékosan kivesézték.
Az alapadatokon persze azért fussunk végig: az 1967-ben, Edgar Froese vezetésével alakult Tangerine Dream egy különleges világot képvisel az elektronikus zenék világában. Elsőként talán a "szférák zenéje" kifejezést hallottam velük kapcsolatban, ami találó volt, hiszen lebegős, elszállós elektronikus-instrumentális muzsikájukban (melyek közt több mint harminc a filmzene) van valami földöntúli. Az évek során számtalan tagot felemésztett a csapat, amelyben több, már honlapunkon is szóba kerülő zenész megfordult. Egyikük például Paul Haslinger, akiből filmzeneszerző lett, és bár mostanra már túl van lassan negyven score komponálásán, a B-kategóriából sosem sikerült kitörnie, mert az olyan filmek, mint az "Underworld" és további epizódjai, a "Crank Felpörögve" vagy éppen a "Halálfutam" semmit nem lendítettek karrierjén, ahogy az sem, hogy még Antal Nimród "Elhagyott szobá"-jának stáblistáján is találkozhattunk vele.
Christopher Franke (akinek "London Concert" című CD-jéről mi is írtunk) szintén a filmekhez fordult, de hiába készített kétszer annyi muzsikát, mint fenti kollégája, megrekedt a sorozatok (például: "Babylon 5") aláfestésének világában. Egy szintén kilépett tag Klaus Schulze, aki még minimalistább irányba kalandozva, szólópályát befutva maradt a leghűbb az egykori irányhoz, így az "őskori" TD-játékidőket idézően nem ritka, hogy egy teljes Schulze-album mindössze egy-két, ráérősen kifejtett kompozíciót tartalmaz. A filmzenei kapcsolat nála diszkrétebb, hiszen leszámítva a Michael Mann "Az embervadász"-ába beválogatott betétdalát csupán néhány ismeretlen alkotáshoz fűződik a neve. Ám közel félszáz önálló albumot készített, illetve született egy közös lemeze Lisa Gerrarddal, ami kapcsán egy koncert-DVD is napvilágot látott. Schulzéhez képest már-már popos irányban arat sikereket a mindössze egyetlen filmhez kapcsolható Ulrich Schnauss, a nevesebb extagok listája pedig záruljon Michael Hoeniggel, aki a fentiek közül talán a legpechesebb, hiszen "A massza", a "Klóncsapda" vagy a "Kiborgtanárok" egyike sem olyan, melyek révén még az unokái is büszkék lesznek arra, hogy ő készíthette el hozzájuk a score-t. De e kitérő után térjünk is végre rá a tárgyra.
A Tangerine Dream "Electric Mandarine Tour 2012" nevű turnéjának nyitó állomása lett a budapesti koncert, és ezzel Európa ezen részén mi voltunk az egyetlen ország, ahol a zenekar tiszteletét tette, mivel a következő már egy olaszországi helyszín volt. A Művészetek Palotájának Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében megrendezésre kerülő, telt házas koncertet Beatles-dalok vezették fel (a kapcsolat az, hogy a zenekar nevét a Beatles "Lucy in the Sky with Diamonds" című dalának "tangerine trees and marmalade skies" sora ihlette), majd amikor nem sokkal nyolc óra után elhallgatott az utolsó felvétel is, bevonultak fekete öltözékükben a zenekar tagjai, élükön a 68 éves, kissé megviseltnek tűnő, napszemüveges-cowboykalapos, egyedüli őstag alapítóval, Edgar Froesével, és egy közös meghajlás után mind a hat tag elfoglalta a helyét. A színpadképet egy lyukacsos, a függöny és a kültéri szigetelés közötti hiányzó láncszemet szemléltető vetítővászon színesítette, bár az ezen futó, a dalokhoz lazán kapcsolódó film- és képösszeállítások inkább csak távolról érvényesülhettek igazán.
Nagy talány volt, hogy a gigantikus méretű diszkográfiából szemezgetve, milyen mértékben oszlanak majd el a klasszikus és az újabb szerzemények. A majdan elhangzók összeválogatásakor Froesének figyelembe kellett vennie azt, hogy egyes népszerű, ám nagyobb lélegzetvételű munkák nem feltétlenül találnák meg helyüket élőben előadva, legyenek akár oly nagyszerűek is, hiszen egy koncert íve megkívánja, hogy ne csak néhány, húszperces darabból álljon össze a fellépés. A rendkívül szerteágazó életműből így végül huszonkét dalra (plusz három ráadásra) esett a választás a dicséretreméltóan hosszú, két és félórás, két részre tagolt koncerten, nagyjából fele-fele arányban megosztva a lassabb-merengős és a pörgősebb számok közt.
A Tangerine Dreamre elsősorban jellemző elszállósabb művek élőben, átdolgozva ugyanolyan hatásosak voltak (mint például az ideális nyitó szám, a "The Sensational Fall of the Masterbuilder"), mint lemezen hallgatva, és mivel eredetileg főleg dobprogramokat hallhattunk e felvételekben, az élőben dobolás rengeteg pluszt hozzájuk adott. Sőt kijelenthető, hogy az ütős hangszerek mögött álló, saját projektjeiben énekesnőként is felbukkanó, sokoldalú Iris Camaa dobos vitte a show-t, hiszen annyira elképesztő energiával, arcán folyamatosan széles mosollyal püfölte hangszerét (gyakorlatilag a korábbi dobgépes, nyakatekert programokat kellett elektromos dobon előadnia), hogy az bizonyára mindenkit lenyűgözött. Irison, valamint a terjedelmes gitárszólókat játszó Bernhard Beibl gitároson azt lehetett érezni, hogy kifejezetten élvezik a fellépést, és e két rendkívül szimpatikus zenész teremtett leginkább kapcsolatot a közönséggel a koncert során. Edgar ülve besüppedt instrumentumai mögé, s bár a két további billentyűs közül Thorsten Quäschningtől néha azért érkezett egy-egy joviális mosoly a közönség irányába, Linda Spa távolságtartónak tűnt, míg Hoshiko Yamane hegedűs-csellista (aki egy hegedűt a koncert végén szamurájkarddal vágott ketté) pedig meglepően rosszkedvűnek, bár a koncert végére azért feloldódott.
Az este legerősebbjei számomra olyan darabok lettek, mint például az első dinamikus mű, az "Ayumi's Loom", ahol elsőként jutott eszembe, hogy "ez az!". De hatásos volt a lassú és szépséges "Living in Eternity", a Bernhard gitárjátékának talán legnagyobb teret adó "Circle of Eternity", amit a végtelenségig elhallgattam volna, illetve a hivatalos programot záró "Girl on the Stairs", ami a szintén elhangzó "Logos" mellett az egyik legismertebb, magával ragadó TD-kompozíció. A koncert abszolút csúcspontja pedig az a szinte katartikus jelenet volt, amikor Edgar, ez a sok minden megélt, idős zenész egy nyak nélküli gitárt ragadott, s az ekkor (és még több alkalommal is) szaxofonon játszó, előresétáló Lindával közösen adták elő a bluesos, melankolikus "Blue Bridge"-t. Egy visszatapsolást követően három ráadással ért véget a program: ekkor Hoshiko megkapta a maga részét Vivaldi-átdolgozása révén, és meglepetésként, afféle poénként a "Star Wars" főtémája is felcsendült, csak éppen Tangerine Dream módra. Végül Edgar az elköszönés előtt bemutatta a zenekar tagjait, majd mindannyian kivonultak, s a közönség is követte példájukat, az este eseményeit visszaidézve.
És akkor a negatívumokról is. Egy-két esetet leszámítva a zenei hangosítással kapcsolatosan az ötödik sorban nem sok probléma volt érzékelhető (az említett malőrök egyikekor az épp az EWI nevű (a rövidítés az Electric Wind Instrumentet takarja) fuvolán játszó Thorsten jelentőségteljesen kinézett a technikusokra, egy másik esetben pedig Iris integetett nekik hibát jelezve). A ráadás alatt viszont a végig a színpadon lévő óriási ballonok közönségbe dobása, ami talán közösség-összekovácsoló akart lenni, nem volt túlzottan szerencsés ötlet, mert a nézők egyszerűbb (avagy játékosabb, ahogy tetszik) lelkű tagjait ekkor inkább az kötötte le, hogy ezekbe beleüthessenek, a többieket pedig az, hogy csak ne az ő fejükön puffanjon egy. (A gigalufik a színpadra is rátámadtak, az ezeket hárító, ijedt arccal rohangáló roadok legnagyobb örömére, az egyik ilyen alkalommal pedig még Hoshiko is beszállt egy rúgással a hegedülésből egy pillanatra ki nem zökkenve).
Utolsó kommentek