Értékelés: 8/10
Valahol Amerika egy távoli, elfeledett pontján, egy gát által elzárt, "Teknőnek" becézett területen éldegél a félárva, hatéves Hushpuppy (Quvenzhané Wallis), egy szegény, ám rendkívül összetartó kis közösség tagjaként. Mivel az alkohol fogságába esett édesapjától nem kap elég törődést, a kislány a fantázia világába menekül, ahol hatalmas szörnyetegek agyaraival kell szembenéznie. Ám nem csupán innen fenyegeti vész, mert egyszer csak hatalmas vihar csap le az összetákolt kunyhók birodalmára, a nyomában járó özönvíz pedig már az életüket kezdi veszélyeztetni...
2012 egyik váratlan közönségkedvence lett a Sundance Filmfesztiválról útnak induló "A messzi dél vadjai", mely már számos elismerést nyert el, többek közt a Cannes-i Filmfesztiválon is. A mindvégig az apró főhős szemszögéből közvetített események során a képzeletbeli és a valódi világ összefonódásának vagyunk szemtanúi, és mivel Benh Zeitlin rendező New Orleansban él, a forgatási helyszín pedig ahhoz közeli, a kislány életébe betörő áradásról nem nehéz a várost sújtó Katrina hurrikánra és a nyomában járó pusztulásra asszociálni. A nagyszerű Quvenzhané Wallis felnőtt színészeket megszégyenítően játszik, de a kamerák elé korábban még szintén nem sűrűn álló, hiteles társait sem érheti panasz. Ugyan a négy fal biztonságából kitekintő, a megteremtett egzisztencia megnyugtató birtokában lévő néző a kommuna nyomorgó életkörülményeit véletlenül sem irigyli, a még az ebben a környezetben is jelen lévő példaértékű összefogás, az egymás mellett kiállás, az "egy társunkat sem hagyjuk magára" hozzáállás láttán jóleső érzés fogja el.
Valami olyan életöröm árad a film zenéjéből, ami igazán ritka manapság. Épp a "Felhőatlasz"-ról nemrég készült írásomban értekeztem arról, hogy mennyire elvétve fordul elő az, amikor egy mozi rendezője felel műve score-jáért is, ám most újra ez a helyzet. Benh Zeitlin már első ismertebb munkája, a "Dicsőség a tenger felett" című rövidfilm aláfestését is jegyezte, és ahogy akkor, úgy most is Dan Romer társaságában. Mivel az említett produkció soundtrackje elérhetővé vált (rajta egy másik rövidfilm, a "Death to the Tinman" alá született kompozíciókkal is), egy már kifejezetten kialakított stílus újbóli sikeres alkalmazásáról beszélhetünk "A messzi dél vadjai" muzsikája kapcsán. Egy apró kitérő erejéig megemlíteném, hogy amikor megismerkedtem a kiadvánnyal, egyből utánanéztem annak, hogy vajon a szerzőknek van-e köze a 2012-ben feltűnt szimpatikus izlandi zenekarhoz, az Of Monsters and Menhez, hiszen annak világa némileg hasonló (különösen igaz ez a kiváló "Little Talks" című slágerük hangszerelésére), de mindössze véletlenről van szó.
A rövidfilmjeiknél tapasztaltakhoz hasonlóan, Romer és Zeitlin ismét olyan művel jelentkeztek, melyet csak néhány akusztikus hangszerre írtak. A stílus ezúttal is folkos, ami azért is telitalálat, mert a főhős és mindazok, akik őt körülveszik, közel élnek a természethez, a technika modern zenei vívmányainak mellőzése ezért bensőséges hangulatot kölcsönöz a score-nak; itt aztán elektronikus instrumentumoknak, effekteknek még háttérbe szorítva sem lenne semmi keresnivalója. A népzenei jellegű hatásokat is felvonultató műben több fontos pont van. Az egyik a cseleszta, melynek zenedobozt idéző kristálytiszta csilingelése remekül szimbolizálja Hushpuppy ártatlanságát és gyermeki, mindenre rácsodálkozó kíváncsiságát - halljuk többek közt a nyitó "Particles of the Universe (Heartbeats)"-ben, a "The Bathub"-ban és az "End of the World"-ben, valamint finoman elrejtve a nyitány "Elysian Fields" elnevezésű folytatásában.
Sokszor futunk össze countrys hangzású hegedűvel (például: a "The Smallest Piece"-ben vagy a "The Survivors"-ben), amelynek megszólaltatója hol gyorsabban, hol lassabban játszik, s néhol a húrokat kézzel pattogtatja, de olykor több vonós játéka is színesíti a képet. Előfordul szomorkás zongoradallam is, amely a "The Thing That Made You"-ban még szinte meglapul, hogy a rövidke és minimalista, ám annál szebb "Death Bed"-ben főszereplővé lényegüljön át. Bár az alapvetően instrumentális anyag vokálos részeket is tartalmaz (a már említett "The Bathub"-beli kurjongató ének a The Lost Bayou Ramblers nevű banda közreműködésének köszönhető, és van egy countrys talpalávaló is egy bizonyos Leroy "Happy Fats" LeBlanctól, illetve egy másik a The Balfa Brotherstől), túlzottan nem lógnak ki a képből. Ez annál kevésbé igaz viszont a dédnagyszüleink gramofonos slágereire hajazó "Momma's Song"-ra, amely azonban fontos szerepet tölt be a történetben.
Az említettek között a leglényegesebb azonban az a téma, mellyel először a borítón látható ünneplős jelenetben futunk össze rövidített formában, s ez végigvonul a teljes játékidőn. A lendületes, fő dallamot harsányan szóló trombiták adják elő, és az eddig említett hangszerek teljes jelenléte mellett a ritmust tompa dobütemek szolgáltatják. A kiválóan sikerült motívumot a "The Bathub" vége és az "Until the Water Goes Down" prezentálja először nyomokban, és a film abszolút csúcspontjává válik, amikor a lezárásban felcsendül teljes egészében, a fantasztikus "Once There Was a Hushpuppy"-ként.
Utolsó kommentek