Értékelés: 10/9

Egy titokzatos múltú férfit, Martin Davidet (Willem Dafoe) felbérel egy biotechnikai cég, hogy kutassa fel a tasmán tigris, azaz az erszényes farkas talán utolsó példányát. Bár a közvélekedés szerint ez a faj lassan egy évszázada kihalt, ám a megbízó biztos helyről kapta tippjét, így David elutazik a helyszínre: Ausztrália egyik szigetére, Tasmániára. Szállásadója egy kétgyermekes, nyugtatókon élő asszony (Frances O’Connor), akit egy helybéli férfi (Sam Neill) támogat, hiszen a nő szinte már nem is emlékszik rá, mikor látta utoljára férjét: a helyi favágók körében hírhedt természetvédőnek ugyanis egy nap gyanús körülmények közt nyoma veszett. David beveti magát a vadonba, hogy csapdába ejtse a titokzatos állatot, ám a közben megszaporodó figyelmeztető jelek arra utalnak, hogy kutatásának híre nem mindenki tetszését nyerte el...

A hazai filmforgalmazás érdekessége, hogy 2012 júliusában azonos napon került bemutatásra tárgyfilmünk és a "Sleeping Beauty", melyeknek egyaránt Julia Leigh az írója/forgatókönyvírója, utóbbinak pedig rendezője is. "Az orvvadász" direktora az ausztrál Daniel Nettheim, aki ismeretlenül maradó sorozatokat jegyez, és bár ezek közt olyanokat találunk, mint a nem kifejezetten ígéretes című "Fat Cow Motel" vagy a "Dance Academy", mégis sikerült egy érdekes, ugyan sok türelmet kívánó, de végül csak összeálló alkotást vászonra vinnie. A szinte főszereplővé váló természet és a különböző módon, de egyaránt vadállatoktól függő főhősökből kiindulva, finoman felsejlik a "Fehér pokol", amelyben Liam Neeson menekül farkasok elől, ám filmünk mégis más irányt követ, ami kapcsán pozitívumot ugyanúgy találunk, mint negatívumot. Ahogy a magára maradt Tom Hankset a "Számkivetett"-ben, úgy követhetjük a magányosan vadászó Willem Dafoe-t, aki képes annyi erőt sugározni, hogy fel lehet rá építeni egy majdnem egyszemélyes mozit. Problémás azonban, amikor Nettheim Terrence Malick stílusát szeretné - tudatosan vagy sem - megidézni. Míg "Az őrület határán"-ban a dupla ennyi játékidő ellenére is elfértek a természeti képek, itt a film csak vontatottá válik miattuk, ugyanis idővel kezdünk betelni az egyébként kifejezetten lenyűgöző táj, a rohanó felhők és a monoton csapdaállítás bámulásával. Minderre viszont mégis valahol szükség van, mert belső monológ híján csak így válhat egyértelművé a vadász, a vadon és az állat között fennálló láthatatlan kötelék, ám egy óra után kezd gyanússá válni, hogy sehová nem fog kifutni ez az egész, a túl gyakran vagy látványosan mutatott eszközök jelentőségét pedig már jóval előbb sejtjük, mintsem szerepük fontossá válna, így kiszámíthatósággal is szembetalálkozunk. Ami miatt viszont mégis mindent megbocsájtunk, és egy-két pontot hozzádobva az értékeléshez, szépen feljebb is rántjuk "Az orvvadász"-t a közepes kategóriából, az az utolsó erdei jelenetsor. Ez annyira erősre, katartikusra és elgondolkodtatóra sikerült, hogy emiatt már más megvilágítást kap a korábbi másfél óra, és a hibák ellenére azt mondhatjuk az alkotásra: nem sok hiányzott.

Az album címlapján három, nálunk ismeretlen nevet találunk zeneszerzőként. Bár egyenrangúként vannak feltüntetve, a stáblista szerint Matteo Zingales és Michael Lira a komponista, akiknek Andrew Lancester segített be zenei rendezőként, s annyira kiváló munkát végeztek, hogy kijelenthető: 2011 egyik legjobb aláfestését készítették el, melyet utólag szívesen beraknék tavalyi évértékelésem első öt legjobbja közé. Azonban e vélemény megértéséhez a soundtrack külön történő meghallgatása is szükséges, mert a jelenetek alatt nem minden esetben érvényesül megfelelően a zene, sőt az az érzésem, hogy nem is minden olyan szerzemény csendül fel a produkcióban, amit külön viszont meghallgathatunk. A szerzők vélhetően ott bábáskodtak a muzsika kiadásánál (erre utal az is, hogy mindhárman a kiadó, a Sonar Music tagjai), mert ugyan a kronológia nagyjából semmibe lett véve, a kompozíciók felborított sorrendje viszont egy tökéletesen felépített ívet ad ki.
Vonósok és különleges hangszerek közreműködése révén egy olyan melankolikus, sejtelmes aláfestés született meg, mely tele van szebbnél szebb témákkal, így az album már az első perctől magába szippantja hallgatóját. Szinte hibátlanul sikerült a hangjegyekkel zeneileg szemléltetni a végeláthatatlan vadon szépségét, az erdőben susogó fákat körüllengő misztikumot, s mindazt a titokzatosságot, aminek átadásával a film is próbálkozik - ám a score ebben sikeresebb. Külön témákat kapott minden fontosabb mellékszereplő ("Jack Mindy", "Lucy Armstrong", "Bike and Sass", "Jarrah Armstrong"), kivétel nélkül gyönyörűt, de az album igazi remekműveit a címszereplő tudhatja magáénak. A "The Hunter" lágy dallamai meghódítják a szívet, míg az abszolút csúcspont a lemez első felén található (ám a filmben az utolsó jelenetet záró) "Martin David", ami Moby - a maga minimalizmusában is gyönyörködtető - "God Moving Over the Face of the Waters"-ének hatásosságát idézi fel a "Szemtől szemben" stáblistája alól. A már emlegetett misztikumot a különféle ütős hangszerek és a kalimba adják meg ("Red Leaf", "Blockade", "The Devils Got Him"), s külön kiemelném a "Burnt House" gongszerű, súlyos fémhangját, ami azt jelzi: valami nagyon rossz közelít.

Ez a score egy külön kategóriába tartozik a filmzenéken belül. Az effélék nem lenyűgöző melódiáikkal vagy elképesztően összetett hangszerhasználattal érnek célt, hanem azokkal a finom hangulati elemekkel, melyek segítségével a jelenetek nélkül is magunk elé tudjuk képzelni mondjuk a ködbe burkolódzó tájakon némán ballagó szereplőt. Az album önmagában is tökéletesen megállja a helyét, amikor pedig a jelenetek révén már láttam is, hogy mihez jöttek létre e varázslatos kompozíciók, még inkább meggyőződhettem arról, hogy egy rendkívüli, ugyanakkor méltatlanul visszhang nélkül maradó filmzene született meg.