Zenei értékelés: 10/4

Richard Lester a „Superman 2.”-vel kapcsolatos, amolyan bedolgozásszerű közreműködésével kellően pozitív benyomást keltett a Warner Bros. illetékesei szemében, így a széria harmadik részénél már teljes értékű direktorként lehetett jelen. A végeredmény azonban ezúttal sem sikerült túl fényesre, sőt, elődeihez viszonyítva még inkább megosztotta a nézőket, ami egyfelől a karakterek terén történt kisebb változtatásoknak tudható be (mellőzve lett például az ősi ellenség, Lex Luthor), másfelől pedig annak, hogy az erőltetett komikum és a gagyi trükkök révén szembetűnően komolytalan produktum került ki a stúdió falai közül. A főszereplőt természetesen ezúttal is Christopher Reeve formálhatta meg, aki nemhogy csalódást nem okozott, hanem a meghasonlott szuperhőssel kapcsolatos alakítása okán még kedveltebb lett rajongótábora körében.

Supermannek ezúttal Ross Webster mágnással (Robert Vaughn) kell szembeszállnia, aki alkalmazottja, a munkanélküliből gyakorlatilag egy csapásra informatikai zsenivé avanzsálódott Gus Gorman (Richard Pryor) segítségével igyekszik hatalomra törni, s ezzel párhuzamosan félreállítani az ezen célkitűzését megakadályozni kívánó szuperhősünket. E fő szál mellett Clark visszatér egykori lakhelyére, Smallville-be, ahol találkozik régi szerelmével, Lana Langgel (Anette O’Toole), illetőleg a Gustól kapott mesterséges kryptonit révén létrejövő személyiségváltozását is figyelemmel kísérhetjük, melynek eredményeként addigi jellemének szöges ellentétévé válik.

A „Superman 3.”-hoz kapcsolódó filmzenealbum első ízben a film premierjével azonos időben jelent meg bakeliten, valamint kazettán, később pedig ugyanezen, közel negyvenperces tartalom CD-n is napvilágot látott. Bár e kiadvány tartalmát tekintve nem nevezhető úttörőnek, mégis mérföldkőként említhető, hiszen ez volt az első olyan filmzenealbum, amely instrumentális részeket és betétdalokat egyaránt magában foglalt – hat évvel később pedig egy másik szuperhősfilm, a „Batman” írt hasonló történelmet azzal, hogy az első olyan mozi lett, amelyhez külön betétdalos és külön instrumentális album tartozott.

A nagyzenekari aláfestésről ezúttal is a rendező alkotótársa, Ken Thorne gondoskodhatott, aki ezúttal jobban kilépett előde, John Williams árnyékából, aminek eredményeként a muzsika több mint a fele saját elképzelése szerint íródott (persze javarészt a williamses hangulatokhoz hűen), a fennmaradó hányadot pedig a népszerű és közkedvelt motívumok adaptációi teszik ki. Minthogy a filmben megszaporodtak a vígjátéki elemek, a score-nak is ebbe az irányba kellett fordulnia, ami az albumnyitó „Main Title”-ben, valamint a Pryor karakteréhez íródott „Gus Finds A Way”-ben egyaránt szembetűnő: ezeknél olyan zenei megoldások hallhatóak, melyek engem a Carl W. Stalling tollából származó rajzfilmaláfestésekre emlékeztetnek. Mindezek a produkció jellegét figyelembe véve helyénvaló megközelítésnek számítanak, a képsoroktól függetlenül hallgatva azonban furán veszi ki magát az, hogy e dallamok az egyik legnépszerűbb szuperhős kalandjához tartoznak. Minden bizonnyal ez is tompítja a főtéma (ami a „Main Title” mellett a „The Struggle Within - Finale”-ben csendül még fel) élét, amely ilyen közegbe ágyazva nem igazán csillog úgy, ahogyan azt annak idején a „Superman” kapcsán megszoktuk. Thorne muzsikájának két momentuma is van, ami a szememben pozitív fényt vet munkájára: az egyik, hogy olykor hősünk jelenlétét a zenében csak a főtéma felvezetésében található első hat rövid szólamra szorítkozva jelzi (teszi mindezt például a „Saving The Factory - The Acid Test”-ben is), a másik pedig az önmagával küzdő karakter egyszerre drámai és fenyegető motívuma („The Two Faces of Superman”), mely remekül adja vissza a kettős én harcát.

Thorne szerzeményével bővebben a Film Score Monthly által 2008-ban megjelentetett limitált példányszámú „Superman: The Music” gyűjtemény keretén belül ismerkedhetünk meg, melynek előnye az általam most bemutatottal szemben nemcsak abban rejlik, hogy a húszperces játékidő triplázva van, hanem abban is, hogy ott egy teljesen külön korongon kaptak helyet Giorgio Moroder azon förmedvényei, amelyek az eredeti Warner-korong második felére kerültek. Moroder jó néhány vitathatatlan érdemmel büszkélkedhet (a filmzenék vonatkozásában elég csak a „Végtelen történet – The NeverEnding Story”-t említeni), ide köthető dalai, valamint instrumentális trackjei azonban még csak az aranyosan megmosolyogtató kategóriát sem közelítik meg. A szintipop dalok még csak-csak elmennének egy nyolcvanas évek zenéit játszó, félreeső diszkóban, a Clark és Lana számára íródott „Love Theme” azonban már kiakasztó, nem beszélve a „Main Title March”-ról, amely szintiprüntyögésnél különbeket hallhattunk annak idején bármely Commodore 64-es játék alatt – utóbbit minden bizonnyal az alkotók is kínosnak találták, a filmben ugyanis nem hangzik el.

Fenti értékelésem az első albumverzióhoz kapcsolódik, ha azonban a bővített kiadványt venném figyelembe, akkor is csupán egypontnyi ugrás következne be. Sajnos az adaptált motívumok a második részhez képest erőtlenebbre sikerültek, a figyelemreméltó újdonságok pedig meglehetősen kevesek ahhoz, hogy e score-t kiemeljék az átlagmuzsikák sorából – túl azon, hogy a film elég kevés pozitívuma közé a score igencsak beletartozik.