Zenei értékelés: 10/7

A cirkuszok történetének kezdetéhez "csupán" pár száz esztendőt kell visszautaznunk az időben. Az eltelt évszázadok során a műfaj, mely ősének leginkább talán az egykori vásári mutatványosok harsány előadásait tekinthetjük, jelentős evolúción esett át. Ma már érthető módon kevés az, ha diszkógömbösen csillogó tornadresszben bejön egy szebb napokat is látott középkorú nő nyolc uszkárral, amelyek olyan elképesztő mutatványokat mutatnak be, mint például a vezényszóra leülés, extrém esetben pedig még akár az idomárt is megkerülik. A szórakoztatás ezen művészetének fejlődése, a minél grandiózusabb látvány létrehozása keltette életre a Cirque du Soleilt, azaz A Nap Cirkuszát, mely ha nem is áll távol a műfajtól, messze nem tekinthető hagyományos cirkusznak, ugyanis műsoraik igényes zenére előadott, állatokat mellőző, látványos artistamutatványokra épülnek. A kanadai székhelyű, de több ezer, köztük magyar nemzetiségű tagból is álló társulat 2007-ben járt először hazánkban, ám ekkor a legtöbben még talán csak az "Alegría" című, az egyik előadásukat kísérő dal "Magyarország"-ra átkeresztelt feldolgozásának kapcsán hallottak róluk. Mindenesetre a hazai nézőket is meghódították, hiszen azóta még háromszor jártak nálunk, s az érdeklődésre jellemző, hogy minden alkalommal több show-t is kellett tartaniuk egymás után.

Mint tudjuk, a vasat persze addig kell ütni, amíg meleg, ráadásul egyelőre a kihűlés jelei sem mutatkoznak, ennek megfelelően mozgóképes formában is felbukkant a Cirque du Soleil. Akadt, amikor egy már létező előadásuk lett egy mozi alapja, ahogy az is megtörtént, hogy a produkció kifejezetten filmre született - utóbbi történt "Az ember útja" címmel ellátott esetében is, mely részemről az első alkalom, amikor nemcsak zene tekintetében kerültem kapcsolatba a társulattal, hanem képet is köthettem hozzájuk. A viszonylag szellős történet hőse egy fiú (más szemszögből maga a jelképes emberiség), akit születésétől idős koráig követhetünk, eközben megelevenedik előttünk a gyermekkor könnyedsége, a félelem, a szerelem és számos más érzés, végül az élete utolsó harmada. Mindezt szimbólumokkal megszórva, szabadon értelmezhető, elismerésre méltóan kidolgozott és látványos akrobatikus elemekkel átszőtt, néhol vízi-, pontosabban víz alatti balett formában láthatjuk. Az előadás - hiszen erről beszélhetünk ezúttal is, még ha most javarészt a természetben, nem pedig egy arénában zajlanak a történések - legszembetűnőbb eleme mégis a bizalom, mivel elég egy apró tévedés, és a mutatvány egy életre szóló sérüléssel, sőt akár halállal is zárulhat (végzetes kimenetelre kétszer is akadt példa a CdS-történelemben, az egyik edzés közben történt néhány éve, a másik viszont idén, egy élő műsor közben). Fura módon hiába jellemzi tarkabarka színkavalkád az épített és a természetes díszleteket egyaránt, az egész mégis messze áll a karneváliasságtól, az ízlésesség határán belül marad - egyedül a főhőst kísérő két, a gyermekkori fantázia szabadságát jelképező teremtmény színpadiasan eltúlzott viselkedése lett meglehetősen ripacskodó.

Mivel párbeszéd nélküli, a látványon túl a zenével ható alkotásról beszélünk, az egyetlen dolog, mely valamivel konkrétabb támpontot ad arra, hogy éppen mit is látunk, az Ian McKellen narrációja. Egy eredetileg IMAX 3D formátumra készült művel állunk szemben, emiatt a játékidő szűk fele egy szokásos Cirque-filmének, de ez a negyven perc pont megfelelő hosszúságúnak tűnt számomra. A közreműködők ügyessége kétségkívül elképesztő, de a film összképét figyelembe véve katarzist nem éltem át. Vélhetően nem is ez a leglátványosabb szüleményük, viszont "Az ember útja" a kedvemet abszolút meghozta a többi társához.
Amelyből ráadásul akad szép mennyiségben, hiszen bőven harminc, ilyen-olyan formátumra készült alkotásból lehet válogatni: az elsővel ("La Magie Continue") még 1988-ban, az eddigi utolsóval, az "Egy világ választ el" cíművel pedig 2012-ben jelentkeztek, ennek produceri székében egyébként James Cameronnal. Utóbbi produkció zeneszerzője Benoit Jutras, aki csupán a "Kiéhezve" című sorozathoz komponálgatott korábban, de hamar rátalált a maga útjára, és eddig mintegy fél tucat CdS-film score-ját szolgáltatta. A társulat tagjai közt fennálló szoros köteléket jól jellemzi, hogy Jutras lánya is csapattag artistaként, míg a zeneszerző sógornője az itt énekesnőként közreműködő Roxane Potvin.

Jutras tehetsége mintegy tíz, kizárólag a CdS-hez kapcsolódó CD-n ismerhető meg, és ezek alapján kijelenthetem, hogy nemcsak a szerző, de a társulat előadásainak is legjobb zenéje lett tárgyfilmünké. A párbeszéd nélküli mozik filmzenei szempontból a legtöbbször igen hálásak, mert az alkotók egyszerűen nem engedhetik meg maguknak, hogy az egyik leginkább előtérbe tolt összetevő félresikerüljön, netán csak úgy lézengjen a háttérben. Jutras egy bő háromnegyed órás szimfonikus művet szerzett, melyből körülbelül negyedórányi nem hallható a filmben. Már önmagában is igényesnek, erősnek és sokszínűnek éreztem a lemezt, majd a jelenetek láttán ebben még inkább meg lettem erősítve. A Roxane Potvin énekelte szépséges és rendkívül fülbemászó stáblistadallal ("Journey of Man") nyit a lemez, s ez olyasmi, mint amikor Ennio Morricone egy instrumentális témájára szöveget írnak, s azt egy énekesnő adja elő. Énekkel még egy esetben találkozhatunk: az album közepén, az afrikai tradicionális hatások jegyeit is magán hordó, ritmikus "The Forest"-ben Toumany Kouyaté dalol. Hasonlóan ritmikus az ősi erejével a kezdetek kezdetét szimbolizáló, teljes erőből püfölt dobok fémjelezte második track, a "Taiko", melyet a Potvin-dalt igéző hangú női kórussal variáló "Overture" vezet fel.
A továbbiakban is egymást követik a nagyszerű kompozíciók: mint például a hullámzóan himnikus, víz alá merülő, kórusos "Birth" és a női vokállal kiegészített "In the Beginning", a többszörös stílusváltást végrehajtó "Youth" (ennek során az ausztrál didgeridoo-ra emlékeztető érdekes megoldástól egy bensőséges végkifejletig jutunk el), a régi olasz vagy francia krimizenéket, valamint a "12 majom" harmonikás főtémáját idéző "Réveil", a Michael Flatley-féle táncolós, íres pillanatokat és szaxofon hangját is bevető "Banquine", illetve a valamennyi szerzemény közül a legmodernebb hangszerelésű "Trip Hop".

Benoit Jutras munkájának nagyszerűségét részemről az jellemzi leginkább, hogy már önmagában megismerve is szerettem, elvégre úgy is teljes mértékben érdekes és megállja a helyét. Sokszínű és műfaji kavalkádokkal dolgozó műről van szó (legközelebbi rokonaiként George Fenton természetfilmzenéit tudnám megjelölni), mely komoly mértékben támogatja a képeket. Ugyan - e darabot leszámítva - az általam eddig, a teljesség igénye nélkül megismert Cirque du Soleil-albumok valamiért egészében sosem, csak néhány felvétel erejéig tetszettek, de ettől függetlenül igényességük vitán felül áll. Nagy pozitívum az is, hogy a társulat nemcsak a látvány kidolgozására fejt ki nagy erőt, de az ezzel összenövő dallamok fontosságát ugyanúgy szem előtt tartják. Erre a legkiemelkedőbb példa lett tehát "Az ember útja" soundtrackje, s ennek teljes értékét akkor látjuk meg, amikor megismerkedünk a filmmel is, melyhez készült.