Zenei értékelés: 10/9

Az első számú szuperhőst az 1987-ben bemutatott "Superman 4. - A sötétség hatalma - Superman IV: The Quest for Peace" című borzalommal gyakorlatilag sikerült teljesen kicsinálni, sőt olyannyira összejött ez a Warner Bros.-nak, hogy az ötödik rész előkészítését gyorsan le is állították, hiszen a közönség gyakorlatilag megutálta a Christopher Reeve-féle Supermant. Hollywood azonban nem tett le Clark Kentről, ám egy időre a mozi világa helyett a tévé került előtérbe. Először rajzfilm, majd később a "Lois és Clark: Superman legújabb kalandjai", illetve a "Smallville" formájában élő szereplős adaptációja is akadt, de mivel Superman igazi terepe mégiscsak a mozivászon, így nem is volt kérdés egy újabb nagy költségvetésű adaptáció elkészítése. A kilencvenes évek közepén Tim Burton kezdett hozzá, hogy filmre vigye az acélember történetét, ám a Nicolas Cage főszereplésével készülő alkotást az előkészítés végső fázisában lefújták, mivel gigantikus méretűre duzzadt a költségvetése, így hiába tapsolt már el a stúdió több tízmillió dollárt, hiába készültek el a látványtervek és a díszletek, Burton Superman-vízióját nem ismerhettük meg.

A kryptoni hős végül 2006-ban szárnyalhatott ismét a vásznon, miután Bryan Singer víziójára rábólintott a Warner, és megszavaztak neki kétszázmillió dollárnyi költségvetést. Singer Richard Donnernek, az első rész direktorának az "X-Men 2. – X2" forgatása közben mutatta meg ötletét, mely Superman földi visszatérésére koncentrált volna, vagyis a Reeve-féle Superman-szériát követte úgy, hogy a harmadik és a negyedik részt figyelmen kívül hagyta. Ez a verzió a stúdió tetszését is elnyerte, és 2004-ben szerződtették a rendezőt a "Superman visszatér – Superman Returns" leforgatására. 

Singer elképzelése tehát az eredeti, a hetvenes években elindult sorozatból fakadt, ennek első két epizódjának egyfajta folytatását képzelte el, így ezek szellemisége is visszaköszönt valamelyest. Ez azt jelenti, hogy Superman (Brandon Routh) alteregója, Clark Kent itt is ügyefogyott szerencsétlenség lett, míg Superman pedig egy idealizált hős képében jelenik meg. A film fogadtatását ismerve pedig kijelenthető, hogy a kvázi bukás egyik fontos tényezője éppen ez az idejétmúlt karakterábrázolás, hiszen a "Batman: Kezdődik! – Batman Begins" és az X-Menek harmadik részével a sötét tónusú képregény-feldolgozások kora köszöntött be, az új Superman pedig ettől igen távol állt. Noha Singer a komikumot visszafogta, Lex Luthor karaktere (akit Gene Hackman után ismét egy kiváló színész jelenít meg Kevin Spacey személyében) megköveteli a humort, így hozzá itt is kapcsolódnak viccesebb elemek, ám sokkal elegánsabban jelenik ez meg, mint a korai részek esetében. Clark szerelmét az akkoriban még szépreményű Kate Bosworth alakítja, sajnos kifejezetten jellegtelen módon, hiszen a Luthor szeretőjét megformáló Parker Posey még a maga jelentéktelenebb szerepével is karakteresebb, mint Bosworth. A Martha Kentet Eva Marie Saint játsza, az ő szerepeltetése egy szép gesztusként is felfogható, hiszen az ötvenes-hatvanas évek Oscar-díjas díváját e mű révén láthattuk újfent a vásznon - az idősebb generációt rajta kívül még Frank Langella képviseli. Illetve megemlítendő, hogy egy ügyes húzással Jor-El, vagyis Superman apja is feltűnik, méghozzá Marlon Brando képében, aki ekkorra már két éve halott volt, így az alkotók CGI technikához nyúltak, hogy a vásznon újfent megjelenhessen a színész.

A mozi fogadtatása a mai napig sem egyértelmű, hiszen többségében jó kritikákat kapott, viszont a közönség mégsem zárta a szívébe. Ugyanakkor anyagilag sem beszélhetünk bukásról, de az is biztos, hogy a gyártók nem kaszáltak sokat, hiszen a kétszázmilliós gyártási és a szintén óriási marketingköltség éppen csak visszajött. A Warnernél természetesen komoly csalódásként élték meg mindezt, és belátták, hogy ez az idealizált szuperhős karakter már akkor sem érdekli az embereket, ha egyébként a sztori és a látvány is jó.

Bryan Singer John Ottman zeneszerzővel alkotott kollaborációja valószínűleg a legismertebb rendező-komponista együttműködések közé fog tartozni egy évtized múlva, hiszen a duó eddig hat alkalommal dolgozott együtt, ebből a "Superman visszatér" a negyedik volt. A rendező korábbi filmjei ugyan jó alapanyagot adtak a szerzőnek, de ez a mozi valahogy más volt, még a szintén képregény-feldolgozás "X-Men 2."-höz képest is, és ez több okra vezethető vissza. Egyrészt az első rész zenéjével etalont teremtő John Williams eredeti témái hatalmas inspiráló tényezők voltak Ottman számára, másrészt a film látványos jelenetei, ám ugyanakkor visszafogottsága és kimértsége egy líraian epikus score megszületését tették lehetővé. Ottman meg sem próbált versenyezni a nagy előd muzsikájával, mértékkel adagolta aláfestésében Williams témáit, így azok nem telepedtek rá elképzelésére. Ráadásul intelligens módon kezelte a régi motívumokat: vagy finoman átalakította ezeket, vagy csak jelzésképpen használt valami olyat, ami hasonlatos hozzájuk. Sikerrel kerülte el azt a csapdát is, melyet Williams stílusának erőltetett alkalmazása rejtett - ezt elődei kevéssé tudták megoldani -, így nem egy nagy ismétlés lett a dolog vége, hanem egyfajta művészi újraértelmezés, melyben Williams jellegzetes jegyei és Ottman stílusa tökéletesen kiegészítik egymást. „Jó érzés volt az eredeti témát csűrni-csavarni és a saját ötleteim bemutatni rajta. A legrosszabb megoldás, ha Williamset próbáltam volna utánozni - ez a zene rovására ment volna. Csak a szokásos módszereimet kellett követnem, külön tiszteletben tartva, amikor a főtémával dolgoztam, amit Williams írt” – nyilatkozta a szerző a zene születéséről.

Mivel az album és a film zenei anyaga nem egyezik meg, így több Williams-téma nem vagy csak szerény mértékben hallható a CD-n. A film főcíme alatt elhangzó "Main Titles"-ben jól teljesít az Ottman által kissé megújított főtéma, dinamikája, kavargó lendülete semmit sem vesztett az 1978-as megszületése óta. A másik Williamstől átvett főmotívum pedig a szerelmi téma, vagy ahogy másként ismeretes, a "Can You Read My Mind" dallama. Ezt eleinte nem akarta Ottman bevetni, mivel elavultnak, régiesnek vélte, ám élete egyik legjobb döntése volt, hogy mégis ehhez nyúlt, hiszen a score talán legnagyobb erőssége ez a motívum. A komponista nemcsak romantika esetén vetette be, hanem minden nagyobb érzelmi töltettel átszőtt jelenethez megfelelően passzította, így a szerelmi téma egyfajta heroikus új köntöst kapott. Szép felbukkanása hallható a "Little Secrets/Power of the Sun" vagy az "I Wanted You to Know" trackekben, néha pedig csak kiegészítő szerepben tűnik fel, vagy Ottman saját ötleteivel feldíszített formában, mint a zseniális finálé, a "Reprise/Fly Away" esetében.

A szerző azonban nemcsak felhasznált, hanem át is alakított Williamstől származó motívumokat. Ilyen a Kent család témája, mely először a "Memories"-ben bukkan fel. A szédületesen jó tempójú kompozíció végén a kórus is tiszteletét teszi, s szerencsére jelenlétük nem csak erre az egy tételre koncentrálódik, ugyanis a score egyik nagy erőssége az énekkar felbukkanása. Tény, hogy markáns jelenléte új színt visz a Superman-filmek zenei világába, és mivel Ottman jól is bánik a kórussal, így az album egyik legélvezetesebb összetevői lettek az énekesek. Felbukkan még a jól ismert, fanfáros Krypton-téma is, mely ugyanakkor szintén kismértékű átalakításon esett át. Első feltűnése az album egyik legszebb tételében, a "How Could You Leave Us?"-ban hallható, majd a "Tell Me Everything" esetében erőteljesebb rezes prezentációját is elénk tárja a szerző.

Ottman új témát komponált Lex Luthornak, így a korábbi bohókás "The March of the Villians" motívum nem bukkan fel. Luthor karakteresebb, gonoszabb zenei lefestést kapott, bár a dallam eléggé kiegészítő szereppel bír, azért hallhatjuk pár helyen, például a kórust szintén szépen felhasználó "Not Like the Train Set"-ben, vagy a vad ütőseket használó "Bank Job" esetében. Ottman zsonglőrködése, mely saját, valamint Williams témái és stílusa között figyelhető meg, olyan tételekben érezhető a legjobban, mint a "Saving the World" vagy az epikus, nagyszabású "So Long Superman". Illetve e téren kiemelendő az album legjobb akciótétele, a "Rough Flight", ahol a két szerző jellegzetességei tökéletes egységgé olvadnak össze. Ugyanakkor kissé sajnálatos, hogy Ottman saját, egyébként igen karakteres témáit elég szerény mértékben használta, néhány ütős hangzású motívuma szinte csak érintőlegesen bukkan fel.

A "Superman visszatér" ritka szép példája a filmzene alkalmazásának is. Singer tudatosan visszafogta a hangeffekteket, kerülte a felesleges zajokat, az erőltetett zörejezést, itt csak annak van hangja, aminek feltétlenül lennie kell, ez pedig lehetőséget adott a komponistának, hogy muzsikája hallhatóan szerves része legyen a mozinak. Hangilag a score így a legtöbb jelenetben uralkodóvá lép elő, és jól mutatja, hogy mennyivel többet ér egy szép zene a képek alatt a manapság divatos, dobhártyát terrorizáló hangeffektes dübörgésnél. Ebből fakad az is, hogy a képek alatt erősebbnek érezzük a score-t, mint a CD-n, noha a kiadott zenei anyag is kifejezetten élvezetes és jól összefoglalja Ottman elképzelését. A lemez szerkesztett formában tartalmazza az aláfestést, a sok kis rövid egység összefésülését azonban csak akkor vesszük észre, ha kifejezetten keressük ezeket a pontokat.

John Ottmannek sikerült az, ami több elődjének kifejezetten nem, vagyis alkotásával felnőtt John Williams klasszikus score-jához. Persze badarság lenne egyenlőséget tenni a két score közé, de tény, hogy Ottman úgy nyúlt a klasszikus témákhoz, és úgy konstruált új motívumokat, hogy abból a Superman-filmek univerzumának második legjobb zenéje kerekedett ki. 

Interjúnk John Ottmannel itt olvasható.