Zenei értékelés: 10/7

Noha tulajdonképpen már nem nagyon találunk olyan történetet a Bibliában, melyet ne filmesítettek volna meg legalább egyszer, ennek ellenére a History Channel is elkészítette a saját, tízrészes verzióját, aminek a nagyképű „The Bible” címet adta. Talán nem túl erős ez a jelző, hiszen a világ legolvasottabb könyvét egészében lehetetlen megfilmesíteni néhány órában, és ez vélhetőleg e miniszériával sem sikerülhetett, a maga 561 perce ellenére sem. A három nem túl ismert, tévéfilmek és -sorozatok terén mozgolódó rendező, valamint öt író jegyezte epizódokat (melyek a kezdetek kezdetétől Jézus keresztre feszítéséig szaladnak át az eseményeken) 2013 tavaszán vetítette a csatorna, részenként 10-13 milliós nézettséggel. A 22 milliós költségvetés alaposan korlátozta a szóba jöhető színészeket, emiatt közöttük ismert nevet nem találunk (például Jézus alakítója, a portugál Diogo Morgado többnyire  végtelen hosszúságú szappanoperákban játszott korábban), egyedül a narrátorként közreműködő Keith David („A szakasz”, „Felhőatlasz”) tekinthető kivételnek. Arról, hogy a névtelen színészgárda felnőtt-e a feladathoz, hazánkban hivatalosan egyelőre nem lehet meggyőződni, de elképzelhető, hogy a szériával talán már ez év karácsonyának tájékán találkozhatnak a nézők valamelyik kereskedelmi csatornán.

Úgy adódott, hogy a stáblistán ezúttal a zeneszerzőé (akinek két társa is van) a legismertebb név. A napjainkban leggyakrabban blockbustereknél feltűnő Hans Zimmert talán a téma fogta meg, hogy elvállalta ezt a kisebb volumenű felkérést, és hozta magával Lorne Balfe-ot is, aki eddig olyan moziknál segédkezett neki, mint az „Eredet”, „A sötét lovag: Felemelkedés” vagy éppen a „Sherlock Holmes”. Hozzájuk társult szólistaként a feltehetően a saját vokálrészeit jegyző Lisa Gerrard is, aki 1999-ben aratta első filmzenei sikerét „A bennfentes” score-jával, majd egy évvel később, Zimmerhez csatlakozva történt meg a diadalmas bevonulása a „Gladiátor” révén. Ezt követően még együtt dolgoztak „A Nap könnyei” muzsikáján is, majd az együttműködés mintegy tíz évre megszakadt. Ugyan az énekesnő-dalszerző a Zimmer-közeli komponisták környékén többször is felbukkant (Harry Gregson Williamsszel közösen írt egy dalt „A tűzben edzett férfi”-hez, illetve Ilan Eshkerivel együtt szerezte a „Torta” score-ját), ám egészen 2013-ig kellett várni a Zimmerrel közös folytatásra.

Ahhoz, hogy megkedveljük ezt az aláfestést, egy nem elhanyagolható pontjához megértően kell hozzáállnunk: ez pedig a régimódi hangzásvilág. Hogy a költségvetés nyomta-e rá a bélyegét a muzsika teljes egészére (valószínűleg igen), vagy pedig az alkotók vélték úgy, hogy a legjobb mellőzni a szimfonikus zenekart, nem tudni biztosan, de az tény, hogy – szigorúan a hangzást tekintve – a megközelítés, minden monumentalitása ellenére, egy olcsó produkciót idéz. Ugyan a rohamosan fejlődő technika már lehetővé teszi, hogy a vonósokat szoftverek vagy szintetizátor helyettesítse, ám attól még hallhatóan imitációk maradnak. Erre példa Thomas Bergersen, a Two Steps from Hell nevű, a trailerzenék világából érkező formáció egyik tagjának „Illusions” című, 2011-es szóló produkciója, amelyen hiába található olyan szenzációs felvétel, mint a nyitó „Aura”, ha egyszer az albumot a fülsértően műanyag, vonósokat mindössze távolról megközelítő hangzás miatt képtelen vagyok egyhuzamban végighallgatni. Ám itt jön képbe az, hogy ha nem feltétlenül csak a nagyszabásúságra tör egy zeneszerző, akkor lehet ezt jól is csinálni, a Zimmer-Balfe-Gerrard triónak pedig összejött.

A „Faith”-szel nyit a kiadvány, ami egy afféle stáblista alatti összegző kompozíció, és ezzel megkapjuk a lemez koronáját, mely valamiért előre került. E méltóságteljes, remekül felépített, Lisa Gerrard jellegzetes hangjával megtoldott 12 percben némileg szerényebb formában visszaköszön ugyan a „Gladiátor” szellemisége, de kopírozásról szó nincs. Persze ha nagyon akarjuk, a teljes score-ban néhol felfedezhetjük a Zimmer jegyezte „Arthur király” egyik zenei motívumának nyomait, de mindez nem ölt zavaró méretet. A fent emlegetett régimódiság az olyan szerzeményekben ölt leginkább testet, mint az „In the Beginning”, a „Roma’s Lament”, de a nem a legkorszerűbb szintihangzás mintegy leplezve van azzal, hogy élő vagy legalábbis annak ható hangszerek hangjai egészítik ki, mint például fuvola, furulya, különféle dobok és etnikus hangszerek, de a „Journey”-t meg egy vélhetően hangmintakollekcióból kiemelt férfi vokál színesíti. Lendületesebb részt keveset találunk (tulajdonképpen csak a „Pentecost”, valamint a „Creation Choral” második fele ilyen), de a komplett műnek jót is tesz az a viszonylagos visszafogottság, mint amit a lefojtott hangú zongorával előadott „Zedekiah’s Sons”-ban, az örmény dudukot és a manipulált cimbalom hangjára emlékeztető kíséretet bevető „Daniel Prays”-ben, illetve az említett „Journey”-ban is tapasztalhatunk.

Lisa Gerrard a szerzemények bő felét erősíti hangjával, hol erősebben, hol a háttérben meghúzódva. A teljesség igénye nélkül: az éteri „Hope”-ban, a misztikus „King David”-ben, a tipikusan sivatagot idéző „Pray for Us”-ban hallhatjuk felcsendülni összetéveszthetetlen orgánumát, és ott van a lemez végén lévő szép trióban („Free Us, Save Us – The Nativity – Rise Up in Faith”) is.

Ahogy azt „A passió”-nál már a konkurencia elsütötte, az alkotáshoz kapcsolódóan itt szintén megjelent egy soundtrack, melyen ha a sorozathoz nem is, legalább a hithez azért köthető felvételek hangzanak el – ez esetben ráadásul még egyértelműbbé válik a bevételmaximalizálás hátsó szándéka, mert a két album címlapja száz százalékban megegyezik, csak míg a score-on a töviskoszorú közepében a szerzők neve olvasható, a válogatásalbumon (melyen Kenny Rogers az egyetlen ismertebb név) a „Music Inspired by the Epic Miniseries”. A sorozat tíz része alatt elhangzó muzsikákból mindössze 55 percnyi került a CD-re, ami egyeseknek talán kevés lehet, ám a kiadvány sikere esetén talán követi egy „more music” korong is, hiszen választék még lehet a Zimmerék mellett hat, a borítón névvel is megemlített kiegészítő zeneszerző jegyezte zenei anyagban. S bár ez ugyan nélkülözi azt a mélységet és erőt, amelyeknek köszönhetően a „Gladiátor” aláfestése hosszú időre hivatkozási alap lett, de mindent egybevetve, a hasonló score-okban ínséges időkben azért egy kellemes hallgatnivalónak tekinthető.