Értékelés: 10/7

Az "Egy őrült szerelem balladája" zenéje

Némi ellentmondás fedezhető fel abban, hogy ugyan a bohócok a gyerekek szórakoztatására tették fel életüket, azonban ha a filmesek járják körül e hivatás szépségeit, vagyis inkább árnyoldalait, akkor legtöbbször oda jutnak el, hogy az ormótlan cipőkben folytatódó buggyos nadrágok tulajdonosai valamilyen defekttel küzdenek, rosszabb esetben egyenesen rémálmok főhősei lesznek, a legrosszabb esetben pedig már különféle szúró és vágó eszközök is fontos szerepet kapnak. Tulajdonképpen ezen nincs mit csodálkozni, mert a harsányság és csetlő-botló humor a legtöbbször csak azok számára szórakoztató, akik helyett még anyu és apu dönt, hogy hová menjenek kikapcsolódni, azonban felnőtt korban a legtöbben már nem szívesen akadnának össze a fehér smink és krumpliorr mögé rejtőző szórakoztatóipari munkások valamelyik ijesztő képviselőjével még fényes nappal sem, nem hogy egy sötét sikátorban. Álex de la Iglesia 2010-es, hazánkban végül valami csoda vagy anyagi támogatás folytán a mozikba eljutó filmje sem segít a helyzeten, főleg, hogy egyik antihőse még be is vallja, hogy ha nem bohóc lett volna, akkor valószínűleg sorozatgyilkos.
     A spanyol rendező ezen opuszával elnyerte a Velencei Filmfesztivál rendezői és forgatókönyvírói díját is, és mivel a zsűri elnöke Quentin Tarantino volt, már a megtekintés előtt biztosra vehettem, hogy ezúttal sem a lufihajtogatás viszontagságai körül fog bonyolódni a cselekmény. A végóráit élő Franco-rezsim Spanyolországában járunk, a hetvenes évek elején. A született vesztes Javier (Carlos Areces), a Szomorú Bohóc, azaz a tréfák elszenvedője éppen új állásának örül egy, a csőd szélén álló cirkuszban, ám öröme nem felhőtlen. Színpadi párja, Sergio, a Boldog Bohóc (Antonio de la Torre) ugyanis meglehetősen agresszív típus, amit tovább tetéz, hogy eszelősen féltékeny a más férfiak felé is szívesen kacsintgató barátnőjére, Nataliára (Carolina Bang). Javier annak rendje-módja szerint beleszeret az artistalányba, de kettejük kapcsolata hamar zátonyra fut, amikor egy esti séta során váratlanul összefutnak a tajtékzó Sergióval, aki brutálisan elveri kollégáját. A Szomorú Bohócból azonban Kegyetlen Elégtételt Vevő Bohóc válik...

     Felemás alkotással van dolgunk. A szereplők terén semmi probléma: a két vetélytárs alakítója jól hozza, amit kell, míg epekedésük tárgya egy természetes, vonzó szépség. A cirkusz világa, a maga fura figuráival, eleve nem egy szokványos hely, így aki ezt választja háttérként egy rendezéséhez, már fél sikert könyvelhet el, már ami a biztos hatás kiváltását illeti. A múltba tekintő nyitányban még egy kategorizálhatatlan, néhol trashbe hajló (lásd: bohóc a machetével) irányba haladunk, aztán jön a bevezető a cirkuszi világba, ahol ígéretes és/vagy komikus alakok sorakoznak fel. Aztán a cirkusz ugyanolyan szimpla körítéssé válik, mint az utalások a Franco-érára, és átváltunk egy szerelmi drámára. Amikor azonban a Szomorú Bohóc bosszút áll, egy teljesen bizarr irányt vesz a film, "égből" hulló szarvasokkal, vadászkutya sorsú emberrel, összefércelt és szétégetett arcokkal, végül előkerül egy gépfegyver is. A szürreális jelenetek láttán nyomokban felsejlenek többek közt Giuseppe Tornatore vagy Federico Fellini alkotásainak egyes pontjai, Tod Browning "Torzszülöttek"-je, és persze "A szépség és a szörnyeteg" örökérvényű története, csak éppen a szépség mellett ezúttal két szörnyeteggel - a stílus pedig hol groteszkbe hajlik, hol ironikus, hol pedig betegesen horrorisztikus. E turmixból végül egy zavarba ejtő produktum állt össze, amit ugyan nem jó nézni, de a mélyen tisztelt publikum egyáltalán nem unatkozik, és kíváncsi a végkifejletre.

     Roque Banos Spanyolország egyik legismertebb komponistája, akinek aláfestésével hazánkban legutoljára a "Torrente 4."-ben találkozhattunk (érdekesség, hogy tárgyfilmünkben Javier apját Santiago Segura, azaz maga Torrente alakítja), de az előző három rész zenéjét is ő jegyzi. Rendszerint drámákhoz és sötétebb jellegű mozikhoz kérik fel: ilyen volt a Christian Bale-féle "A gépész" vagy a "Hideg csontok" című természetfeletti horror is, a kalandmozik terén pedig az "Alatriste kapitány" a megemlítendő, Viggo Mortensennel a címszerepben.
     A bohócok szerelmi kálváriájához ismét a sötétebb oldalra látogatott el, munkáját pedig leginkább Marco Beltrami egyes score-jaihoz lehetne hasonlítani. Mivel a nyitó jelenetben egy katonai roham szemtanúi vagyunk, így a későbbiekben csupán nyomokban felbukkanó főtéma ("Titles") igen militarista lett, ebben a pergődobot egy flamencós, "gipsykinges" ének kíséri, tökéletesen felvezetve az ezt követő, zaklatott "North Station Battle"-t. Ez a zaklatottság mindvégig jelen van Banos munkájában, sok trackben szinte száguld a szimfonikus zenekar, recsegnek-ropognak a rézfúvósok hangjai, ahogy a "Revenge"-ben, az "Escapes"-ben vagy a "Fighting for Her Love"-ban hallható. Ritkán van ekkora szerepe az úgynevezett con legnónak, amit leginkább thrillerekben, esetleg horrorokban vetnek be előszeretettel a szerzők. Ez a megoldás, azaz amikor a hegedű húrjainak ütésére használják a vonót (többek közt a "Love at Park"-ban), valamint a zongora legmélyebb hangtartományába ereszkedés ("Boy Doesn't Love Me") garantálja az éjfekete, már-már hátborzongató megközelítést.

 A cikk folytatódik a Filmzene.net-en. >>