Értékelés: 10/8
Az elmúlt másfél évtized tapasztalata alapján talán kijelenthető, hogy ha egy mozi a remake, prequel vagy sequel kategóriájába tartozik, akkor általában nem sok jót várhatunk tőle. A folytatások, előtörténetek és feldolgozások rendszerint necces projektek, hiszen az alapműnek és annak kedvelőinek mindenképpen meg kell felelni, de emellett valami újat is illik felmutatni. Ezen elvárások teljesíthetetlenségére pedig számos film szolgál tökéletes példaként. Amikor megtudtam, hogy egy újabb "A majmok bolygója"-film készítésébe fogtak Hollywoodban, csak arra tudtam gondolni, hogy az ötlettelenség és a fantázia teljes hiánya lett úrrá néhány stúdióvezető elméjén, hiszen az USA első filmes franchise-a többszörösen bizonyította már, hogy ami a hatvanas-hetvenes évek nézőinek még megfelelt, az napjainkban már nem feltétlenül a siker záloga. A Pierre Boulle regényéből született történet sorozatban - 1968 és 1973 között - öt moziváltozatot élt meg (szinte évente jöttek ki az újabb és újabb "A majmok bolygója"-filmek). A siker és a bevétel az évek haladtával folyamatosan csökkent, és ez egyértelművé tette, hogy a nézők kiszerettek az emberi módon viselkedő majmok történetéből. Az ezredfordulón Tim Burton hozakodott elő egy újabb majmos alkotással, ő az eredeti '68-as filmet forgatta újra. Az igen felemás fogadtatású produkció megmutatta, hogy ebben a témakörben nemigen van több, így nem kis meglepetéssel fogadtam, hogy a Fox lát még fantáziát a sztoriban, és egy újabb bőrt kíván lehúzni róla.
A 2011 augusztusában debütált mozi azonban megmutatta, miért nem jó előítéletesnek lenni egy előzményfilmmel kapcsolatban, hiszen a szinte kezdő direktor, Rupert Wyatt nemcsak intelligens, de izgalmas, sőt szerethető alkotást prezentált. A sztori annak a kezdetét mutatja be, hogy miként is vált a Földből a majmok által uralt bolygó, és bár az eredettörténeteknek - mint azt számos példa is bizonyítja - sok hátulütője, buktatója van, Wyatt filmje azonban ezeket ügyesen elkerüli. A történetben egy kutatócsoport az Alzheimer-kór gyógyszerét keresi, a kísérleti szer bemutatkozása azonban tragikusra sikerül, így a kutatásokat befagyasztják. Ám a tudóscsoport vezetője (James Franco) titkon tovább folytatja a kísérleteket, mivel édesapját (John Lithgow) akarja megmenteni a súlyos betegségtől. A szer azonban a kísérleti állatokon, vagyis a majmokon teljesen más hatást vált ki, mint az emberen, ugyanis hihetetlen intelligenciafejlődésen mennek tőle keresztül a főemlősök. Ebben pedig egy Caesar nevű majom jár az élen, aki végül fogvatartott sorstársait fellázítva és élükre állva harcot indít az emberek ellen.
"A majmok bolygója"-filmeken korábban Jerry Goldsmith, Leonard Rosenman és Danny Elfman munkálkodott mint zeneszerző, s természetesen mindhárman igen eltérő zenei stílust képviselő aláfestésekkel álltak elő. "A majmok bolygója: Lázadás"-hoz Patrick Doyle lett szerződtetve, ami elég meglepő volt, tekintve, hogy a komponista életművében inkább a drámai témájú mozik vannak túlsúlyban. Ugyanakkor találhatunk olyan filmeket is benne, melyekhez kifejezetten ütős zenét prezentált, például a "Frankenstein", az "Eragon" vagy a "Harry Potter"-széria negyedik része esetében érezhető, hogy határozottan tehetséges a mozgalmasabb muzsikák világában is. Doyle tökéletesen bánik a dobokkal, sőt e téren igen sajátos hangzásvilágot tud kialakítani, olyat, mely a hangszercsoportot szintén megdolgoztató James Newton Howardnak vagy John Powellnek is dicsőségére válna. "A majmok bolygója: Lázadás"-ban pedig a ritmusnak óriási szerepe van, tehát dobok és dobeffektek tömkelege került a score-ba, ráadásul mindez pazar kivitelezésben. Erre egyrészt a majmok afrikai gyökereinek kihangsúlyozása okán volt szükség, másrészt a mozgalmasabb jelenetekhez is kiválóan illenek a dinamikus, dobos tempófokozók. A fekete kontinens még némi autentikus énekhanggal is képviselve van, illetve olykor fúvósok és speciális népi ütőhangszerek is utalnak Afrikára, illetve az őserdők világára.
Doyle parádésan megoldotta, hogy egy olyan műfajban kellett helytállnia, melyben pályafutása alatt csak kevésszer próbálhatta ki magát. Természetesen a szokásos repertoárja ide kevés lett volna - és valljuk be, nem is illene a képekhez -, így belekóstolt a hollywoodi filmek kommerszebb zenei világába, megismerte, majd szelektálta azokat a megoldásokat, melyek ugyan modernek, populárisak, de már elérhető velük egyediség is, és jól illeszthetők a saját stílusához. Ezeket aztán addig gyúrta, míg egy különleges hangzású, igen dinamikus, erős muzsika nem született belőlük, mely éppúgy Patrick Doyle-os, mint amennyire mainstreamszerű. Ezért aztán sok minden előfordul a score-ban, például egy-két track esetében szolidan Remote Control-stílus is felfedezhető, de az osztinátók lényegesen mértéktartóbban lettek bevetve - persze az aláfestésnek ez (szerencsére) csak a töredéke, mivel inkább Doyle modernizált, lehengerlő nagyzenekari stílusa dominál. Míg a "Thor" esetében inkább lemondott sajátos kifejezésmódjáról, itt már nyoma sincs a megalkuvásnak. A zenét úgy alkotta meg, hogy az, néhány jelenet esetében, a hamarosan felcsendülő hangeffekt felvezetése legyen: például az egyik szcénában egy gorilla tekintélyt parancsoló ordítását megelőzően olyan muzsikát komponált, mely tudatosan úgy épül fel, hogy a nagy állat hangját tökéletesen felvezesse.
Utolsó kommentek