Zenei értékelés: 10/7

Chris (Mark Wahlberg) valaha hírhedt csempész volt, ám lassan megállapodott, feleségül vette Kate-et (Kate Beckinsale), és mivel született két gyermekük, ezért inkább a nyugodtabb életmód mellett tette le a voksát. Ám meglehetősen zűrös testvére, Andy (Caleb Landry Jones) elfuserálja a helyi kiskirály (Giovanni Ribisi) drogbizniszét, így a fiú élete veszélybe kerül. Chrisnek ezért még utoljára el kell vállalnia egy rizikós melót, hogy kirántsa a meggondolatlan öcsköst a bajból…

A hollywoodi filmipar ismét vérfrissítésre, egyben prédára vágyott, ezért újabb létező, az illetékesek szerint már csak az ő feldolgozásukra váró alapanyag után néztek. Így esett a választás Baltasar Kormákur izlandi rendező mozijára, a „Reykjavik – Rotterdam”-ra. A ritkábban jellemző módszert követve, direktornak ezúttal az eredetit kérték fel, e szokás pedig olykor garancia arra, hogy a remake legalább nyomokban emlékeztet arra, amiből készült. A rendszerint pálcikaemberke bonyolultságú karaktereket játszó Mark Wahlbergre ismét rátalált a megfelelő szerep, és amire itt szükség van, azt tökéletesen hozza is (a komolyabban vehető színészeket Ben Foster képviseli mint a jó barát, illetve Giovanni Ribisi), Kate Beckinsale pedig elvan a háttérben – szokatlan is, hogy a máskor főszerepben vámpírokat és farkasembereket mészárló színésznőnek ezúttal mindössze egy szokványos, bárki által eljátszható feleségszerep jutott. Azt viszont egyenesen kikérem magamnak, hogy testvéreként azt a Caleb Landry Jonest próbálják a nézőknek beadni, akire egyenesen rossz ránézni. Ugyan az eredeti produkciót nem láttam, ám a maga kategóriáján belül a dinamikus tempójú feldolgozása, ha messze nem hibátlannak (a fő fordulat például teljesen kiszámítható), de meglepően szórakoztatónak bizonyult. Amennyiben pedig Kormákur nem táncol vissza mesébe illő módon abból a meglepő húzásából, mely változatlanul hagyásával a stúdió fejesei levegő után kapkodtak volna, még a kiszámíthatósággal is kevesebb probléma lenne.

Színészek esetében rendszerint működik az, hogy ha valamilyen ismertté váló filmben kiemelkedően játszik az illető, onnantól kezdve szinte automatikusan zöld lesz egy darabig a lámpa számára. Hogy a zeneszerzőknél is működőképes-e ez a felfigyelős szindróma, azon lehetne vitatkozni, de tény, hogy hiába volt emlékezetes a korábban gyakorlatilag csak tévéfilmek körében ténykedő Clinton Shorter 2009-es debütálása, utána évekre eltűnt. Holott Neill Blomkamp „District 9”-jához meglepően erős zenét írt (ezért is érthetetlen, hogy a direktor a 2013-as „Elysium – Zárt világ”-nál egy újabb ismeretlen, ráadásul elsőfilmes, a trailerek világából érkező komponistára, Ryan Amonra váltott), így meghálálva, hogy a rendező kitartott mellette még úgy is, hogy korábban nem volt alkalma bebizonyítani: a mélyvízbe bedobva is megállja helyét. Azonban ezt követően mindössze a senki által nem ismert szereplőkkel teli, és senki által nem látott „Cole”-nál tűnt fel újra Shorter neve, egy újabb filmes életjelre 2012-ig kellett várni.

Bár az akciózenei stílusban nehéz már nagyot dobni, és a „Csempészek” aláfestése sem olyan lett, amire a későbbiekben a műfaj nagy klasszikusaként fogunk visszaemlékezni, egy meglepően különleges stílusú mű született meg. Bár a szinte mindvégig jelen lévő, erőteljes dobhangzásról akár John Powell Bourne-muzsikái is beugorhatnak, mégsem lehet azt mondani, hogy Shorter komolyabb ihletforrásként tekintett volna rájuk. A dobok, szintetizátor, vonósok és nem arcba tolakodóan alkalmazott elektronika uralta szerzemények könnyen feloszthatók két kategóriára. Egyfelől vannak az olyan, ambienthez közel álló részeket is tartalmazó kompozíciók, mint a szívdobogást imitáló, nagyszerű nyitány, a „Contraband”, vagy az egyaránt visszafogott „A Decision” és a „Drugs”, illetve a lüktető „I Trusted You”. A másik kategóriát pedig a dinamikus dobütemekkel kísért, sodró lendületű trackek jelentik: e téren olyan szerzeményeket találunk, mint a meglehetősen erős, hangosan üvöltetés után kiáltó „Raid”, vagy a zümmögő vonósok és pergő ritmusok alkotta „Van Heist”. E csoportból a „Panama” és társdarabja, a „Stashing the Goods” emelkedik ki toronymagasan, ahol azzal a Howard Shore régi thrillerzenéiből ismerős megoldással találkozunk, amikor a hangskálán a dallam fokozatosan ismétlődve halad felfelé. Ilyet nagyon rég hallottam már, és ennél szenzációsabbat el sem lehetne képzelni azon jelenet alá, amikor egy óriási hajó száguld a panamai kikötő felé, és nem úgy tűnik, mintha meg akarna állni. Az instrumentális részt a „Sea Full of Money” zárja, ahol az elektronika és az élő hangszerek remek szimbiózisban működnek együtt. A soundtrack tartalmaz még négy nem túl ismert betétdalt is blues, blues-rock és funky irányokból, illetve John Lee Hooker közismert „Boom Boom”-jának átiratát is (ebben az eredeti előadó is felbukkan), ezeket viszont célszerű hallgatáskor kiszerkeszteni a tracklista elejére vagy végére, mert csak megtörik a score egységességét.

Clinton Shorter munkájára leginkább azt írhatnám, ha röviden kéne meghatározni, hogy kedvelhető és élvezhető. Elsősorban markáns ütemekkel játszadozva fokozza a feszültséget, így nem feledhetetlen dallamok uralják, ezért nem mindenki számára ajánlott. Ugyanakkor nem egy szokványos, ásításra késztető score-ról beszélünk, ezt pedig különösen tudom értékelni, ha tehát nem születnének ennél gyengébb akciózenék, akkor nagyon elégedett lennék. A szerzőnek már megjelent egy újabb albuma, a francia színész, Guillaume Canet forgatókönyvéből készült versenylovas mozi, a „Jappeloup” aláfestése (mely egy kellemes szimfonikus zene lett), míg ősszel a szintén Kormákur rendezte, Denzel Washington és újból Mark Wahlberg nevével fémjelzett „2 kaliber”-nél működik közre zeneszerzőként. A jelek szerint tehát nem fog újra eltűnni a süllyesztőben, hiszen kár is lett volna érte.