A filmek táborában külön kasztot képező sportmoziknak általában a zenéje is igen sajátos, főként rézfúvósok játékára épülő, hősies témákat tartalmazó motiváló muzsikák. A londoni olimpia alkalmából összegyűjtöttük azokat a sportfilmeket, melyek zenéje legjobban megjeleníti ezt a hangzásvilágot.
Az olimpiák zenéje
Az olimpiai megnyitó ünnepségek minden bizonnyal a világ leglátványosabb rendezvényei közé tartoznak, egy zeneszerzőnek pedig bizonyára nagy megtiszteltetés ehhez muzsikát írni, de persze a felelősség is igen komoly, hiszen a legnézettebb televíziós események egyike is az olimpia nyitórendezvénye. A ceremóniához általában filmzeneszerzőket szokás felkérni, az olimpiai zenék terén John Williams a csúcstartó. Az 1984-ben a Los Angeles-i olimpiára alkotta meg az "Olympic Fanfare and Theme" című művét, mely az Egyesült Államokban azóta is a játékok himnuszának számít. A szerző Grammy-díjat is nyert a művel, melyet később az atlantai olimpiára kissé átalakított. 2002-ben ismét egy olimpiával hozta össze a sors Williamst, jelen esetben a Salt Lake Cityben rendezett téli játékokkal. Erre egy új kompozíció született, mely a "Call of the Champions" címet kapta. A korábbi olimpiai fanfár stílusát és néhány elemét megtartva komponált új darabot a szerző. A méltóságteljes, szárnyaló szimfonikus muzsika kórussal is kiegészült, méghozzá az igen impozáns, 350 tagú Mormon Tabernacle Choirral, mely néha csak kiegészítője a hangszeres részeknek, de bizonyos helyeken kiemelt szerepet kap, fokozva a hősies hangulatot. A kórus az olimpiai eszme három kulcsszavát ismétli, vagyis a citius, altius, fortius ("gyorsabban, magasabbra, erősebben") szavakat. A megnyitón is a szerző vezényelte a gigantikus méretű kórust és zenekart, és ugyanígy tett 1996-ban is, amikor Atlanta adott otthont a játékoknak. A centenáriumi játékokhoz a korábbi olimpiai témáját vette elő Williams, és ezt hangszerelte, varázsolta még hősiesebbé - a mű címe is erre utal: "Summon the Heroes". A fődallamot Tim Morrison trombitás játszotta, magát a művet is neki ajánlotta a szerző. Az eredetinél hosszabbra írt olimpiai téma néhány jelentősebb mellékdallammal is kiegészült, így pedig Williams legjobb megszólalású olimpiai fanfárja lett.
Michael Kamen nevéhez is több nyitóünnepség zenéje kötődik, ő is Atlanta és Salt Lake City olimpiájához komponálhatott, s mindezt igen kimagasló minőségben tette. Jeff Rona 2008-ban a pekingi olimpia révén kapott lehetőséget, hogy a filmzenék világából átruccanva, zenét komponáljon a játékok vitorlással kapcsolatos eseményeihez, műve a "Song of the Sea" címet kapta - Pekingben Rona muzsikáján kívül egyébként Klaus Badelt zenéje is felcsendült. Ismertebb olimpiai komponista még Mark Watters is, aki szintén az amerikai játékok esetében komponált muzsikát, az atlantai munkájáért pedig Grammy-díjban is részesült.
Olimpiai témájú dokumentumfilmek és tévésorozatok is szép számmal akadnak. Az egyik legismertebb a "The First Olympics - Athens 1896" című széria, melyhez Bruce Broughton komponált egy igen kiváló szimfonikus muzsikát. A "16 Days of Glory" című 1986-os dokumentumfilm úgyszintén magas színvonalú muzsikával rendelkezik, ennek komponistája Lee Holdridge volt. Az 1973-as "Így látták ők - Visions of Eight" című dokumentumfilm az 1972-es müncheni, tragikus kimenetelű olimpiával foglalkozott, zenéjéért többek között Henry Mancini felelt. Az alkotás alapműnek számít a zsáneren belül, nem utolsósorban azért, mert nyolc különböző epizódját nyolc igen neves rendező, például Milos Forman, Arthur Penn vagy Kon Ichikawa forgatta. Az olimpiai zenék között érdemes még megemlíteni Basil Poledourist, aki Atlantába szállított egy emlékezetes kompozíciót ("Tradition of the Games"), Frederic Talgornt, aki az albertville-i olimpiához írt muzsikát, illetve a Yes és az Art of Noise korábbi tagjaként ismertté vált zenész-producer, Trevor Horn "Pass the Flame" című szerzeményét, mely az athéni játékok dala volt. Utóbbi esetében fura mód nem Vangelis volt a komponista, bár a Sydneyben rendezett olimpia záró ceremóniájára, a következő helyszín bemutatása alkalmából Vangelis komponált egy tételt, ez azonban Athénban már nem hangzott el.
A 2012-es londoni játékok "A Symphony of British Music" címet viselő záró ceremóniájára augusztus 12-én kerül sor, melynek bizonyos értelemben filmzenei vonatkozása is lesz, ugyanis David Arnold tölti be ennek, illetve a nyitó ünnepségnek a zenei igazgatói posztját. A komponista és kreatív munkatársai számos ismert és népszerű angol muzsikát válogattak be a repertoárba, melynek előadásáról a London Symphony Orchestra gondoskodott, amely egyúttal az ezt követő paralimpiai játékok hivatalos zenekara is lesz. "Az ötlet, hogy szimfonikusnak neveztük el a műsort, abból eredt, hogy ez egyfajta keretet ad az eseménynek, történetet és formát" - meséli a komponista, akit 2011 szeptemberében keresett fel ezzel a lehetőséggel a Take That koreográfusaként is ismert Kim Gavin. Ő és a zeneszerző 2009-ben találkozott egymással egy Take That-koncert során, és nem sokkal később folyamatos munkakapcsolatba is kerültek, így amikor biztossá vált, hogy az angliai ötkarikás játékok záróünnepségét Gavin rendezi, szerző barátjához fordult segítségért. Arra a kérdésre, hogy miért fontos, hogy az este repertoárja a lehető legszélesebb skálán mozogjon, Arnold így felelt: "Számos világhírű művészünk van, legyen szó jazzről, klasszikus zenéről, popról, népzenéről vagy akár soulról. Olyan sok a tehetség. És úgy tűnik, hogy nekünk ezek a dolgok belülről, mélyről fakadnak. Bármilyen stílusról is legyen tehát szó, az felülkerekedik hétköznapjainkon, a számítógépeken, a telefonokon és mindenen, így az életünk fontos részét képezi, ezért ügyeltünk arra, hogy a lehető legtöbb darab jelen legyen." A nyitórendezvény rendezője Danny Boyle volt, aki hozta magával A.R. Rahmant is, így ő pár zenével szintén részese lett a show-nak. Több ismert brit zenész is nevét adta még a nyitóceremóniához, például felbukkant Paul McCartney és Mike Oldfield is.
A sportok királynője, az atlétika
Az 1924-es, Párizsban rendezett olimpia valós eseményeit felelevenítő, a sportfilmek mintapéldányának tartott "Tűzszekerek - Chariots of Fire" két brit futó megrázó és nemes történetét mutatja be. A rendező, Hugh Hudson nem véletlenül választotta a két atléta történetét mozija alapjául, mivel a filmmel - a sport magasztos eszméi mellett - tragikus emberi sorsokat, valamint tökéletes társadalom- és korrajzot is be tudott mutatni. Eric Liddell, a skót keresztény Isten dicsőségére fut, ellenfele, Harold Abrahams, aki gazdag angol zsidó család fia, pedig azért, hogy győzelmeivel bebizonyítsa jogos helyét a cambridge-i társadalomban. A sors azonban úgy hozza, hogy a százméteres síkfutás elődöntője pont vasárnapra esik, így Eric megtagadja az indulást, ezért Harold előtt szabad a pálya. Eric azonban elindulhat négyszáz méteren, és nem árulunk el nagy titkot, hogy mindketten bajnokok lesznek. A "Tűzszekerek" komoly kritikai és közönségsikert aratott, hét Oscar-jelöléséből négyet, köztük a legjobb filmnek járót be is gyűjtötte. Emellett nyert BAFTA-díjat, Ian Holm Golden Globe-ot kapott Cannes-ban alakításáért, a Brit Filmintézet pedig beválogatta a huszadik század száz legjobb brit filmje közé, méghozzá a tizenkilencedik helyre. Hudson ennek a sikerének a közelébe sem került többet, és az egyfilmes rendezők mintapéldánya lett. A "Tűzszekerek" azonban minden bizonnyal nem az a film lett volna, ami végül lett, ha nem Vangelis zenéje szólna alatta. A görög mester felejthetetlen score-ja, a filmzenei főtémák képzeletbeli dobogóján biztos helyet elfoglaló vezérdallam, valamint a teljesen újszerű hangzásvilág kirobbanó siker lett. A szerző Oscar-díjban részesült, a nyitó képsorok alatti tétel, mely az albumon a "Titles" címet viseli, a Billboard Hot 100-as listáján öt hónapig tanyázott, köztük az első helyen is, a soundtrack pedig ugyanitt az albumok listáját vezette négy héten keresztül, és közel száz hónapig le sem került róla. Az európai listákon úgyszintén igen előkelő, általában első helyezéseket ért el, Nagy-Britanniában száznégy hétig, Ausztráliában pedig hatvannégy hétig nem került ki a top százból, míg Japánban az 1981-es év legsikeresebb, legtöbb példányban elkelt kislemeze lett. Az USA-ban csak a film premierjének évében hárommillió darabot adtak el a lemezből, az eltelt harminc év alatt pedig minden idők egyik legtöbb példányban elfogyó score-ja lett. Feldolgozásai is tekintélyes mennyiséget ölelnek fel, közülük a legismertebbek közé tartozik John Williams szimfonikus átirata, illetve a Vangelis egykori alkotótársa, Jon Anderson által szöveggel ellátott verzió, a "Race to the End", melyet Melissa Manchester, Jane Olivor, Mireille Mathieu, Demis Roussos és az olasz szoprán, Gioaria adtak elő.
Ugyan a film a húszas években játszódik, így adódott volna egy ódivatúbb szimfonikus aláfestés, azonban a rendező beleszeretett Vangelis "China" és "Opera Sauvage" című albumaiba, így a görög szintetizátormágust kérte fel zenét írni. Ebben ugyan a nagyon alacsony költségvetés is motiválhatta, de végül ezzel a kortalan muzsikával a koncepciója tökéletesen bevált. Egy interjúban így nyilatkozott Vangelis kiválasztásáról: "Tudtam, hogy szükségem volt egy zenére, amely anakronisztikus az adott időszakra, egy kis modernitást akartam éreztetni. Ez egy kockázatos ötlet volt." A szintetizátorok dallamos műfaja ekkortájt kezdett belopakodni a filmzenék világába, ennek egyik motorja volt ez a zene, noha Vangelis a szinti mellett zongora hangjaira is építette a score-t, utóbbi instrumentum pedig sokat is oldja a modernitást, és emiatt nem lehet annyira "űrzenének" tekinteni, mint a szerző akkoriban megjelenő stúdióalbumainak anyagát. Vangelis is személyes darabként kezelte a történetet, mivel az édesapja szintén futó múlttal rendelkezett, ugyanakkor a film bemutatóját már nem élte meg, a komponista így az ő emlékének ajánlotta a muzsikát.
Hudson eredetileg szerette volna a Vangelis 1977-es "Opera Sauvage" című albumán található "L'Enfant" tételt használni (ami hazánkban "A Hét" című hírműsor főcíme révén vált ismertté, de szerepelt "A veszélyes élet éve" című, Peter Weir és Mel Gibson fémjelezte drámában is) a főcím és az ikonikus, nyitó, strandos futás jelenete alkalmával, olyannyira, hogy a felvételek alatt ezt játszották le a futóknak nagy hangszórókból. Vangelis végül meggyőzte a direktort, hogy tud jobbat és a filmhez megfelelőbb témát írni, és amikor lejátszotta a "Tűzszekerek" főtémáját, Hudson kénytelen volt elismerni, hogy komponistája valóban jobbat alkotott. Azonban a direktor annyira szerelmes volt a "L'Enfant" dallamába, hogy az egyik párizsi jelenetbe az átalakított verzióját berakatta.
A score-t szokásához híven teljes egészében Vangelis játszotta fel. A film alá készült verzió végül nem volt kiadható, így újra rögzítenie kellett a zenei anyagot, ami kissé átalakítva került fel a kiadott albumra. A filmbe pár korabeli muzsika is bekerült, melyek jól ellenpontjai Vangelisnek. A mozi és az album is tartalmaz egy nagyszabású, jelentős régi zenét, a "Jerusalem" című 1916-os kórusművet, mely Harold Abrahams temetésén hangzott el, és félhivatalos, alternatív angol himnusznak is minősül, ráadásul a műnek egyik sora volt a film címének forrása is. Sir Hubert Parry muzsikája (mely Howard Blake versén alapul), talán Vangelis stílusához igazodva, a kórus mellett orgonakísérettel hallható.
A zene, ami már a fenti dolgok miatt is igencsak jelentősnek nevezhető, a sportvilágban is komoly karriert futott be, s az évtizedek alatt az olimpiák egyik félhivatalos muzsikája lett. Az 1984-es szarajevói téli játékok nyitóünnepségén is elhangzott, emellett hallható volt az 1984-es, az 1988-as és a 2004-es olimpia alkalmával is. A 2012-es játékokból sem maradhatott el, hiszen az angolok az olimpiai évet is ezzel nyitották, a promócióban is kiemelt szerepet kapott a főcímzene, és a megnyitón is felcsendült. Bár Vangelis már korábban is szerzett filmzenéket, igaz, csak Európában, a nagy áttörést a "Tűzszekerek" hozta meg számára. Rögtön a figyelem középpontjába került, és felkérések tucatjai közül válogathatott. Ő maga viszont nem ezen művét tartotta legjobbnak, egy interjúban így nyilatkozott erről: "Az nagyon ritkán fordul elő, hogy egy zeneszerző úgy gondolja, legsikeresebb műve egyben a legjobb is. Én sem vagyok kivétel ez alól. Azt hiszem, a 'Lázadás a Bounty' alá komponált zeném végtelenül érdekesebb, mint a 'Tűzszekerek'-é".
Küzdősportok
Az ökölvívás (mely a küzdősportok legismertebb szakága) azon sportág, ahol nemcsak átvitt, hanem a szó szoros értelmében véve is vereséget szenved az ember az ellenfelétől. Ha bárkitől is azt kérjük, hogy soroljon fel olyan alkotásokat, melyek az ökölvívásról szólnak, az elsők között - már ha nem elsőként - minden bizonnyal a Sylvester Stallone által fémjelzett "Rocky" kerül említésre, melynek öt folytatása készült. Stallone az Olasz Csődör becenévre hallgató Rocky Balboát alakítja, aki szinte egyik pillanatról a másikra válik bajnokká, amikor a veretlen nehézsúlyú világbajnok, Apollo Creed (Carl Weathers) ellenfeleként lép szorítóba, s legyőzi legyőzhetetlennek vélt ellenfelét.
Nemcsak a film, hanem a jellegzetes fanfáros rezesekre épülő főtémája, illetve a "Gonna Fly Now" dala is örökzölddé vált, s azok is egy csapásra felismerik, akik nem jártasak a filmzene világában. E dalok szövegét Carol Connors és Ayn Robbins készítették, a zenét pedig Bill Conti szolgáltatta, aki egyúttal a többi instrumentális muzsikát is készítette, s az itt megszületett témáit a folytatások során is újból elővehette, illetve továbbgondolhatta - kivétel ez alól a "Rocky IV.", melyhez Vince DiCola írt score-t. "Nagyon örülök annak, hogy sikerült egy olyan dolgot létrehoznom - egy dallamot -, amit az emberek nemcsak elfogadtak, hanem akarnak is újra meg újra hallani" - meséli a komponista, aki a második film esetében, az előző rész zenei sikere ellenére, egy teljesen más megközelítést alkalmazott, ám végül be kellett látnia, hogy egy Rocky-film nem Rocky-film a népszerű főtéma nélkül. Az utolsó mozi, a "Rocky Balboa" esetében már odáig vezetett ez a dolog, hogy ennek jelenetei alá a korábbi epizódok zenéjéből került egy válogatás a szerzőtől úgy, hogy minden kiválasztott darabot újra felvettek, és a megfelelőnek vélt helyre időzítettek.
A "Rocky" muzsikája egyúttal azért is remek példa a sportfilmek aláfestéseinek ismertetésekor, mert ezen keresztül lehet a leginkább bemutatni a sportfilmek zenéinek jellegzetességeit, alapmotívumait, vagyis a hősiességet, az erős rezes jelenlétet, illetve az úgynevezett inspirációs, illetve motivációs zenei kifejezésmódot, melyek a sport témájú mozik score-jainak legismertebb megoldásai.
Egy másik, a Rocky-mozikhoz hasonlóan jellegzetes és közkedvelt bokszfilm a Martin Scorsese rendezésében készült "Dühöngő bika - Raging Bull" című dráma, amely a Stallone által kitalált fiktív történettel ellentétben valós eseményeken alapult, ugyanakkor közös bennük az, hogy mindkettő számos elismerést és szobrocskát zsebelhetett be a különféle díjkiosztókon. A film a Bronxi Bika, azaz Jake La Motta (Robert De Niro zseniális alakításában) életét mutatja be, ami eleinte fényűző volt, hiszen folyamatosan nyerte a meccseket, egy idő után azonban elhízott, lecsúszott, és egy időre börtönbe is került. Sokan úgy tartják, hogy egykoron a Sugar Ray nagy ellenfeleként is ismert sportoló emléke a feledés homályába merült volna, ha Scorsese nem forgatja le a "Dühöngő biká"-t.
A film nem kapott önálló zenét, hanem maga Scorsese válogatta ki a dalokat Robbie Robertsonnal, valamint zenei rendezőjével, Jim Henriksonnal egyetemben. A cél elsősorban az volt, hogy olyan muzsikák kerüljenek a szcénák alá, amelyek valóban korhűen támasztják alá az adott jeleneteket, játszódjanak azok akár klubban, akár az utcán, vagy hallják épp maguk a szereplők a rádióban. Az itt felhasznált muzsikák különböző műfajok keverékei, ugyanakkor a film alatt egyenrangú félként töltik be szerepüket az adott jelenetek során, s nem tűnik szembe az, hogy amíg például a főcímzene szerepét az olasz komolyzenei szerző, Pietro Macagni darabja, a "Cavalleria rusticana: Intermezzo" tölti be - és másik két szerzeménye is kiemelkedő szerephez jut -, addig az olasz és latin hangulatok éppúgy képviseltetik magukat, mint klasszikus ötvenes évekbeli előadók, például Frank Sinatra, Ella Fitzgerald vagy Bing Crosby. A filmzenealbum megjelentetésére 2005-ig kellett várni, ugyanis ekkorra tisztázódott le minden felhasznált muzsika kiadással kapcsolatos jogi kérdése, és Scorsese ragaszkodott ahhoz, hogy csak a teljes zenei anyagot magában foglaló korong lásson napvilágot.
A kétezres években készült ökölvívásról szóló filmek közül a "Millió dolláros bébi - Million Dollar Baby" a legemlítésreméltóbb alkotás, s nemcsak azért, mert a 2005-ös Oscar-gálán a legnívósabb kategóriák majd' mindegyikében tarolt, hanem azért is, mert Clint Eastwood megmutatta, hogy még mindig zseniális rendező és színész is egyben. Oldalán Morgan Freemannel és Hilary Swankkel, egy örökérvényű mozit készítettek egy olyan nővel (Swank) a középpontban, akit céltudatos amatőr bokszolóként csak az álma elérése érdekel, s ennek érdekében igyekszik mindent megtenni. Elszántsága okán veszi szárnyai alá a kiöregedett edző (Eastwood), aki nem is sejti, mibe torkollik majd közös erőfeszítésük...
Eastwood majdnem olyan, mint John Carpenter: ír, rendez és zenét szerez. Mindketten olyan muzsikákat készítenek, amilyenekre amatőr, zenei tanulmányokat nem végzett emberektől számíthatunk, ám álljunk bármennyire is negatívan a dolgokhoz, ezen dallamok filmjeik alatt többnyire működnek. Természetesen nem kell nagyívű szimfonikus műveket várni a praktikákat Lennie Niehaus mellett elleső Eastwoodtól, de a minimálisan elvárható szintet remekül hozza az egyszerű dallamú motívumokkal, melyek fő változatossága nem témavariálgatásban, hanem a zongorán, illetve akusztikus gitáron váltakozva felcsendülésben rejlik. Itt segítségére volt komponista barátja, Niehaus, aki a hangszerelő és karmesteri szerepet töltötte be annak érdekében, hogy Eastwood - elsősorban az imént említett két hangszerre építkező - elképzelése a huszonöt fős zenekar (ahol egy dobos és egy gitáros volt, a többi mind vonós) által előadható legyen.
Az imént kiragadott három példa mindegyike fajsúlyosabb alkotás, melyek egyrészt elgondolkodtatják az embert, másrészt pedig ledöbbentik. Ide lehetne sorolni még a Will Smith főszereplésével készült, szintén életrajzi ihletésű mozit, az "Ali"-t, valamint a "Viszlát, bajnok! - Resurring the Champ"-et is, de persze van az éremnek egy másik oldala, az ezekhez viszonyítva könnyedebb alkotások, mint például az abszolút limonádé kategóriát teljes mértékig kimerítő, ám Bud Spencer személye révén itthon közkedvelt "Bombajó bokszoló - Bomber", vagy az Annapolisi Tengerészeti Akadémián játszódó "Annapolis: Ahol a hősök születnek - Annapolis", amely itthon csak a DVD-kiadást érte meg. A Justin Lin által rendezett produkció abból a szempontból köthető e sportághoz, hogy a James Franco alakította kadét, Jake Huard úgy próbálja meg kivívni a tiszteletet társai és felettesei részéről, hogy a tengerészeti bokszbajnokságra benevezve száll szembe az akadémia mumusának számító Cole hadnaggyal.
A film zenéjét Brian Tyler jegyzi, aki ekkor dolgozott először együtt a direktorral, s napjainkra már házi zeneszerzőjévé is vált, ugyanis mindig őt kéri fel filmjeihez. Tylernek viszonylag kevés ideje volt a zene elkészítésére, mert előtte már felbukkant egy másik szerző (kilétéről nincs információ), aki dolgozott ugyan a mozin, de végül kiebrudalták a produkcióból. "Több ötletem is volt a zenével kapcsolatban, amiket megosztottam Linnel, és tetszettek is neki, ugyanakkor konkrét elképzelés csak később körvonalazódott bennem - meséli a szerző. - Egy olyan tematikus zenét szerettem volna, ahol a vezérmotívumot különböző hangszereken játszatom el. Azt szerettem volna, hogy ugyanazon téma gitáron például éppúgy helytálljon, mint amikor egy nagyzenekari indulóvá dagad. Ez kihívás lett számomra, és ezért volt öröm részt venni ebben a projektben." Tyler egy olyan, az ütős szekcióra igen nagy hangsúlyt fektető, erőteljes szimfonikus művet készített a filmhez, amely lényegesen túlnőtt a produkción, még úgy is, hogy az időhiány okán egy rutinmunka került ki a kezei közül, mely bár önmagában véve is megállja a helyét, hangzatossága mellett azonban számos korábbi muzsikájának a megoldásai köszönnek vissza benne.
A "Karate kölyök - The Karate Kid" a nyolcvanas évek legnépszerűbb sportfilmes franchise-a volt. Ebben az évtizedben három részt élt meg, a kilencvenes években pedig egy reboot formájában akarták feléleszteni a népszerű sorozatot, de ez már nem vezetett sikerre. Bár nem egy klasszikus értelemben vett sportfilm a John G. Avildsen rendezte alkotás, azonban stílusa és nyelvezete miatt fiatalok sokaságát érintette meg, akik aztán a film hatására kezdtek küzdősporttal, főként karatéval foglalkozni. Avildsen a "Rocky"-szériában szerzett sportmozis tapasztalatait jól tudta hasznosítani itt is, és az sem volt meglepő, hogy a komponista posztjára szintén Bill Contit kérte fel. Conti - a zeneszerzőknél nem megszokott módon - többször is ellátogatott a forgatásra, ami annak is köszönhető, hogy a rendezővel való kapcsolata igen baráti volt. Az viszont, hogy a felvételek alatt sok időt töltött el a készítőkkel, a zenén is meglátszott, mivel meghitt és bensőséges muzsika született a karatét tanuló srác történetéhez. A komponista ekkor még nem tudhatta, hogy az általa megalkotott dallamvilág és stílus végül további három folytatásnak is a zenei alapja lesz. A score három különböző stílusból tevődik össze: a kamasz főhőshöz illően tipikus nyolcvanas évekbeli szintis, popos dallamok adják a fiatalosságát, ehhez társul, egyfajta ellentétként, a szimfonikus zenekar játéka, a távol-keleti harcművészetet pedig pánsíp hangjaival jeleníti meg Conti - a hangszert egyébként annak nagymestere, Gheorghe Zamfir szólaltatja meg.
A "Karate kölyök" zenéje több igen emlékezetes témával is szolgál, hiszen a főtéma mellett a szerelmi motívum vagy a küzdelem-győzelem dallama is a jól ismert részévé vált a score-nak. Ezek jellemzően a folytatásokban is felbukkannak, ahol a szerző rendre jól variálja az első mozihoz kitalált témáit. Conti legjobb pillanatai mégis a sportrészekhez köthetők, melyek olyanok, mintha a "Rocky" muzsikáját ázsiai zenei megoldásokkal fűszerezte volna. A második rész esetében csökkentette az elektronikus megoldásokat, és nagyobb teret adott a szimfonikusoknak. A pánsíp mellett - melyet itt már nem Zamfir szólaltat meg - taiko dobok is hallhatók az aláfestésben, ezzel is erősítette a szerző a távol-keleti hangulatot. A szerelmi téma ebben a részben sokkal jelentősebb megszólalási lehetőséget kapott, jóval líraibb. A negyedik "Karate kölyök" már egy felesleges próbálkozás volt: a főszerepet az akkor még ismeretlen fiatal Hillary Swank kapta, ám a direktori posztot az előző részek rendezője már jó érzékkel nem kívánta betölteni. Ugyan Conti még beszállt ebbe a folytatásba is, de régi témáit ismétlő munkájával ő sem tudta megmenteni a mozit a bukástól.
A "Karate kölyök" azonban egy olyan népszerű alkotás volt, hogy borítékolni lehetett, előbb vagy utóbb, de folytatni fogják. A kétezres évek közepén merült fel komolyabban, hogy elkészítik a történet új verzióját, mely végül 2010-ben került bemutatásra, eredetiben a korábbival megegyező, magyarul egy névelővel bővülő "A karate kölyök" címmel, mely persze kissé csalóka, hiszen a főhős itt nem a karate, hanem a kung-fu világába nyer betekintést, ráadásul Los Angeles helyett ezúttal Kína a történet színtere. A címszerepre Will Smith fiát, Jadent találták a legalkalmasabbnak, a mester pedig Jackie Chan lett. A feldolgozás egy dologban, a játékidőben szárnyalta túl az alapanyagot, de minden más tekintetben alatta teljesített, bár a közönség kedvelte ezt a verziót is. A zeneszerzői posztot sokáig Atli Örvarsson töltötte be, ám a premier előtt pár hónappal, ismeretlen okból kifolyólag leváltották, helyére pedig egy jóval nagyobb név, James Horner került. Az időhiány egyértelműen érezhető a score-on, de nem a minőségén, hanem a változatosságán, mivel, mint oly sok Horner-muzsikánál, itt is sok dallam eredeztethető a szerző régebbi műveiből, de ez jelen esetben mégsem olyan komoly negatívum, mint ahogy Hornernél olykor előfordul. Tehát a frissesség hiánya szembetűnő, de a score ettől még hatékony lett, sőt bizonyos részei kifejezetten erősnek nevezhetők. A komponista is a Conti-féle hármast alkalmazta a stílusokat tekintve, vagyis szintetizátort, szimfonikus zenét, illetve autentikus, távol-keleti hangszerek hangját használta fel, viszont sokkal finomabban és ízlésesebben, mint elődje. Míg Conti vezérhangszere a fuvola volt, Horner nem szánt egyetlen instrumentumnak sem kiemelt szerepet, kicsit talán a zongora az, ami nagyobb jelentőséggel bír az aláfestésben, illetve olykor a shakuhachi fuvola, mely egyébként is a szerző egyik kedvelt hangszere. Horner a szimfonikusoknak is nagyobb tered ad, ami kifejezetten jót tett az muzsikának, a néhol igen dinamikus zenekari kitörések hátborzongatóan csodás pillanatai a score-nak.
Úszás
A vizes sportok tekintetében az úszás és a kajak-kenu számok azok, ahol olimpikonjaink a legnagyobb sikereket könyvelhetik el. Az úszással kapcsolatban 2007-ben forgattak le egy olyan mozit, amelyről itthon valamiért szinte egyáltalán nem lehetett hallani, holott a Terrence Howard, Bernie Mac, Tom Arnold és Kimberly Elise főszereplésével készült sportdráma, a "Büszkeség - Pride" egy meglehetősen összeszedett, korrekt, s nem mellesleg megtörtént eseményen alapuló mozi. A hetvenes években járunk, amikor is Jim Ellis (Howard) nem tud elhelyezkedni matematikatanárként, így munkát vállal egy uszodában, ami testhezálló feladat számára, tanulmányi évei alatt ugyanis az egyetemi úszócsapat sikeres tagja volt. Ellis elhatározza, hogy a Philadelphia nem éppen közkedvelt városrészében élő fekete utcagyerekek közül toboroz úszócsapatot, ami elsőre meglehetősen merész ötletnek tűnik...
A muzsikáról Aaron Zigman gondoskodott, aki nemcsak az instrumentális zene elkészítésében vett részt, hanem a "Dare to Dream" című betétdalban is közreműködött, mely az R&B-énekes John Legend előadásában hallható. Emellett számos más dal is felcsendül a filmben, amelyek a hetvenes éveket hivatottak érzékeltetni olyan előadók tolmácsolásában, mint Aretha Franklin vagy James Brown. Míg a dalok az adott korszakot hivatottak alátámasztani, addig Zigman szívbemarkoló, ugyanakkor kellően buzdító kompozíciója a fontosabb események alatt kapott helyet. A muzsika a zongoraszólamok köré épül, ezekkel az érzelem és a feszültség oldalán egyaránt rendkívül ügyesen operál a szerző. Sajnos művéből mindössze a "Sizonqoba Simunye" címre keresztelt tétel vált elérhetővé a Lions Gate Records gondozásában megjelent filmzenealbumon sorakozó dalok mellett, így a szerző munkája csak a produkció alatt hallható teljes valójában.
Lovassportok
A Laura Hillenbrand regényéből forgatott "Vágta - Seabiscuit" 2003-ban varázsolta el a mozik közönségét. Noha nem egy klasszikus értelemben vett sportfilm, hiszen nem egy sportoló, hanem egy versenyló áll a középpontban, azonban a küzdelem, a kitartás, a teljesítmény és a kitűzött nagy cél elérése érdekében tett munka, valamint a feszült harc oly tökéletesen jelenik meg az alkotásban, ami mindenképpen szükségessé teszi, hogy a sportfilmek között említsük meg. Az a Garry Ross a rendező, akinek csupán második filmje volt ez, mégis jelentős személynek számított már az amerikai filmművészetben, főként első mozija, a "Pleasantville" által. Seabiscuit, a gazdasági világválság idején versenyek sorát megnyerő csodaló, és az ő sikeréért küzdő emberek sztorija egy hamisítatlan amerikai történet. A szerethető karakterek és a sziruposságot messziről elkerülő mozi nem véletlenül ejtette rabul nézők milliót, ráadásul a kritikusok is ódákat zengtek róla, és nem mellesleg a Filmakadémia figyelmét sem kerülte el az alkotás, hiszen összesen hét jelölést, köztük a legjobb filmét is kiérdemelte. Külön megemlítendő John Schwartzman operatőr szenzációs munkája, illetve a zeneszerzői posztot betöltő Randy Newman kompozíciója, melyért a veterán zenész sokadik Grammy-jelölését is begyűjtötte. Newmannel már a "Pleasantville"-nél is együtt dolgozott Ross, ami nem is meglepő, hiszen mindkét mozi erőteljesen amerikai történet volt, Newmanről pedig köztudott, hogy az ország népzenei kultúrájának egyik legjelesebb ismerője és művelője. A "Vágta" is bővelkedik country, afro-amerikai közösségektől származó stílusok, például blues elemekben, de Newman New Orleans-i gyökereit sem hazudtolja meg a score-ban, sőt mexikói dallamok is feltűnnek, ugyanakkor a legnagyobb szerepet a szimfonikusok kapják. A zeneszerző sajátos kifejezésmódja a cselekmény szoros zenei leképezése, ami sok esetben nem eredményez hallgatóbarát score-t, itt azonban ez a módszer nagyon is működik, ami főként annak köszönhető, hogy a hangszerelés igen visszafogott, és egyébként is az egész score inkább a csendesebb tartományokban mozog. Ugyanakkor, amikor verseny van, a zenekar is beindul, és szédületes tempóban diktálják az iramot, tehát a sportfilmek állandó motivációs stílusa itt is szerepet kap. Newman muzsikája tulajdonképpen a képek nélkül is tökéletesen elmeséli a cselekményt, ezáltal pedig nagyon sokat hozzá is tesz. Jó értelemben véve manipulatív is, ezt főleg a megrázó fináléban hallhatjuk, amikor is elég a muzsikát hallgatni ahhoz, hogy az emberben túlcsorduljanak az érzelmek. Több tételben a gitár a vezérhangszer, de a fuvola is a megszokottól nagyobb szerepet kap, mellettük olykor a westernmuzsikák zenei kelléktára is feltűnik, igaz, csak nagyon visszafogott szerepben.
A lovassportok az olimpiákat tekintve különös történetet tudnak magukénak. A játékokon már 1900-ban bemutatkoztak, ám akkor még olyan fura szakágakkal, mint a vadászugratás, távolugrás, magasugrás (természetesen mindezt a ló végezte). Később három szakág, a díjlovaglás, a lovastusa és a díjugratás kapott helyet a programban, és ezek mind a mai napig részei is az olimpiáknak - hazánk egyébként eddig egy bronzérmet szerzett az olimpiák lovas versenyein. Ennek a sportágnak a filmes feldolgozásaiból még egy jelentős mozit és annak egy kevésbé jelentős folytatását kell megemlíteni. Az 1944-es, kétszeres Oscar-nyertes "A nagy derby - National Velvet" az amerikaiak egyik legkedveltebb családi mozija. A nagyon fiatal Elizabeth Taylor és a jól ismert testalkatú Mickey Rooney főszereplésével készült lovasfilm zeneszerzője Herbert Stothart, aki a negyvenes évek első felében igen ünnepelt komponista volt, kilenc Oscar-jelöléssel büszkélkedhetett ebből az időszakból, a díjat egyszer kapta meg, igaz, akkor a filmtörténet egyik legismertebb alkotásának aláfestéséért, vagyis az "Óz, a csodák csodájá"-ért. Sajnos "A nagy derby"-hez íródott muzsikája eddig semmilyen formában nem jelent meg.
Az USA egyik legkedveltebb filmje 1978-ban kapott egy második részt, mely "A nagy vágta - International Velvet" címmel került bemutatásra. A főszereplő itt is ismert név, a tízévesen Oscart kapó Tatum O'Neal lett, azonban a folytatás már egyáltalán nem volt olyan sikeres, mint elődje. Ebben a moziban az olimpia lovastusa versenye képezi a sportszálat, de a készítők inkább romantikus filmnek szánták "A nagy vágtá"-t, így a lovas küzdelem inkább kiegészítő jelleggel van csak jelen. A zeneszerzői posztra Francis Lai került, aki meglehetősen hangulatos score-t komponált. A szerzőre jellemző könnyedség itt is dominál. Aláfestése főként a hetvenes évek pop- és instrumentális muzsikáira, például Vangelis "L'Apocalypse Des Animaux", "La Féte Sauvage", "Ignacio" című albumaira emlékeztető zenei megoldásokkal rendelkezik, vagyis kulcsszerepe van a különböző szintetizátoroknak. Az 1970-es, Oscar-díjas zenéjű "Love Story"-val bizonyította Lai, hogy mestere a romantikus hangvételű muzsikáknak, ezt sok későbbi alkotásával meg is erősítette, ezen munkájában is olyannyira tobzódik a negédességet még pont elkerülő érzelmességben, hogy még a sportjelenetekhez is ilyen stílusú kompozíciókat álmodott meg.
Utolsó kommentek