Értékelés: 10/10
Amikor kiderült, hogy J.R.R. Tolkien háromkötetes Gyűrű-trilógiájának megfilmesítése után a jóindulattal is csak egyetlen kötetnyi vastagságú, hatvan évvel korábban játszódó előzmény, "A hobbit" is ugyanannyi epizóddal jut el a mozikba, szinte mindenki egy emberként hördült fel. Valóban megvolt annak a veszélye, hogy a stúdió - csakis a legnaivabbak számára nem egyértelmű - pénzhajhászása okán Zsákos Bilbó ifjúkori kalandjai valamiféle vég nélküli bandukolásba ültetett, ráérősen kifejtett alibicselekménnyel súlyosbított formában kerülnek a mozikba, de szerencsére a kezdeti kavarodást követően végül mégiscsak rendezőként visszatérő Peter Jackson rácáfolt az aggodalmakra. Könnyű dolga nem volt, mivel nem tehette meg, hogy az eredetileg gyerekeknek íródott művet ilyen stílusban forgassa le, mert ezzel éles lett volna a kontraszt a régi és az új trilógia között. Ezért hát horrorfilmes gyökereit megtartotta, és ahogy azt már megszoktuk, az újabb első rész mozgalmasabb pontjain is hullanak a fejek és a végtagok, s mesébe illő sterilitás helyett, aminek mocskosnak kell lennie, az ezúttal is az.
Ami a korábban már szereplő színészeket illeti: Ian McKellennel szinte eggyé vált a csúcsos süveg, újra nagyszerűen hozza a jóságos mágus karakterét, Christopher Lee sikeresen érezteti, hogy "rövidesen" sok vizet fog zavarni, a Völgyzugoly lakóit képviselő Hugo Weaving itt még kifejezetten barátságos, míg Cate Blanchett ismét légiesen könnyed Galadrielként. Andy Serkis Gollamja erős jelenet részesévé válik, Ian Holm fontos kapocsként látható, egyedül Elijah Wood megjelenése tűnik kissé kimódoltnak, de ennyi azért mégiscsak jár Frodónak. Karakterének mostani megfelelője, a magának való hobbitból végül hőssé váló ifjú Bilbó eljátszására tökéletes választás lett Martin Freeman. És ami a legmeglepőbb: a bevezető után a számtalan törp lassan megkülönböztethetővé válik, közülük pedig magasan kiemelkedik a vezérüket, Tölgypajzsos Thorint játszó Richard Armitage, akiben nemcsak annyi a közös a Gyűrű-trilógia Aragornjával, azaz Viggo Mortensennel, hogy saját trilógiája első epizódjának premierjekor hasonlóan ismeretlen volt, de legalább annyira karizmatikus színész is.
Értékelés: 8/10
Értékelés: 10/7
A huszonegyedik század első évtizedének kétségkívül legsikeresebb, legjövedelmezőbb és legnézettebb filmszériája volt a nehéz sorsú varázslótanonc, azaz Harry Potter nyolc felvonásos története. 2001-ben a gyerekfilmek koronázatlan királya, Chris Columbus indította el a mozis pályafutását J.K. Rowling nagysikerű regényfolyamának, majd Alfonso Cuarón és Mike Newell után az ötödik résztől David Yates vette gondozásba a sztorit. Az első két fejezet még inkább a gyerekfilmek zsánerébe tartozott, majd ahogy sötétedett és vált baljósabbá a történet, úgy lettek egyre bátrabbak a készítők, így végül egy komor fantasy kerekedett ki Harry Potter viszontagságos sorsából. Az utolsó regényt egyrészt anyagi, másrészt művészi megfontolásból megfelezték, ami azt eredményezte, hogy "A Halál ereklyéi" két része eltér a korábbi Potter-mozik felépítésétől. A záró film rögtön felveszi az előző végének a fonalát, itt már esélyünk sincs olyan szokásos Harry Potter-filmes epizódjeleneteket látni, mint amilyen a nevelőszülők vegzálása, vagy a Roxfortba való megérkezés volt. Harry, Ron és Hermione tovább folytatja a Voldemort lelkének darabjait őrző horcruxok felkutatását, azonban a sötét erők már olyannyira megerősödnek, hogy a teljes mugli- és varázsvilág is végveszélybe kerül. Harryék ugyan végül eljutnak a menedéknek vélt Roxfortba, azonban már a varázslóiskola sem képes védelmet nyújtani Voldemort és serege ellen, így elkerülhetetlen lesz Harry Potter és a Sötét Nagyúr végső, évek óta várt nagy összecsapása. 
Az emberek egy része hajlamos azt gondolni, hogy a fejlődésünk során elértekkel párhuzamosan mindent le tudunk győzni. Lee Tamahori "A vadon foglyai" című alkotása révén azonban rávilágít arra, hogy bármennyire is hiszünk e bolygó feletti uralmunkban, ha úgy szakadunk ki a megszokott környezetünkből, hogy nincsenek mellettünk biztonságot nyújtó tárgyaink, akkor bizony könnyen alulmaradhatunk a természettel és a ragadozókkal szemben. A történet szerint Charles Morse milliomos (Anthony Hopkins) feleségével (Elle Macpherson) és egy divatfotós csapattal (élén Alec Baldwinnal) Alaszkába utazik, s amíg párját fotózzák, Charles idejének egy részét olvasással, másik részét pedig gyanakvással tölti, mivel úgy véli, hogy felesége és a fotós, Robert között több van egyszerű munkakapcsolatnál. Egyik nap Robert kirándulni invitálja Charlest, ám útjuk nem éppen úgy sikerül, ahogyan azt elképzelték: kisgépük egy madárrajjal ütközik, és lezuhan. A vadregényes erdőben magára maradó páros egymásra van utalva, s mindent megtesznek azért, hogy épségben hazaérjenek, ám jelentősen megnehezíti kényszerű kirándulásukat a tény, miszerint nem számíthatnak egymásra feltétel nélkül.
Ha egy stúdió több százmillió dollárt szándékozik költeni egy produkcióra, akkor ezt általában valamely jól bejáratott franchise-ára, vagy esetleg egy neves, széles körben ismert alapanyag megfilmesítésére szokta költeni, de az igazán ritkán fordul elő, hogy kétszázötven milliót fordítsanak egy olyan sztori feldolgozására, melynek ismertsége nemhogy világszerte alacsony, de még szülőhazájában, az USA-ban sem tartozik a túl kedvelt darabok közé. Edgar Rice Burroughs a Marson játszódó eposza ugyan kétségkívül a sci-fi és a fantasy egyik alapkövének tekinthető, csak hát ez az alapkő idén lett százéves, és lévén alapmű, így sok követője is akadt, ami miatt napjainkra - legyen bármennyire is meghatározó, sőt még izgalmasnak is nevezhető alapanyag a varázsa és fénye megkopott. Olyan mozik és sztorik tekintettek példaként rá, mint a "Csillagok háborúja" vagy a "Conan, a barbár", de tulajdonképpen szinte a teljes fantasy irodalom egyik prototípusa Burroughs eme alkotása.
A 2012-ben bemutatott "Az emlékmás"-remake kapcsán sokan elpufogtatták már az olyan közhelynek számító szólamokat, mint a "régen minden film jobb volt", illetve a "Hollywood képtelen újat felmutatni", valamint "a feldolgozások csak rosszak lehetnek", én azonban mindig próbálom távol tartani magamtól az efféle gondolatokat, mert alapjában nem értek ezekkel egyet. Jelen esetben viszont képtelenség elvonatkoztatni attól, hogy a huszadik századi amerikai irodalom egyik jeles alakjának, Philip K. Dicknek 1966-ban megjelent novellájából, a "We Can Remember It for You Wholesale"-ből már forgattak egy filmet. A Paul Verhoeven rendezésében és Arnold Schwarzenegger főszereplésével bemutatott mozi ugyanis a sci-fi műfaj egyik megkerülhetetlen alapköve lett, ráadásul az eltelt két évtized alatt sem vesztett sokat a varázsából. Igaz, a trükkjei elavultak, a filmben ábrázolt jövőbeli technika is megmosolyogtató lett már napjainkra, s a véres akciószcénák sem mutatnak olyan jól, mint húsz éve, amikor még a marsi terminálon összehozott tömegmészárláshoz hasonlatos jelenetek bevett szokásnak számítottak a hollywoodi filmekben, azonban "Az emlékmás"-nak volt egy sajátos légköre és egy rendkívül csavaros sztorija, ami kiemelte a műfajbeli társai közül. 
- Néhány rövidfilmet követően máris a "Szentek kórháza - All Saints" sorozat zeneszerzője lettél. Egy kezdő komponista esetében ez meglehetősen szokatlan. Miért éppen rád esett a választás?
Az elmúlt évtized legmeghatározóbb animációs stúdiója, a Pixar 2008-ban jelentette be, hogy elkészíti első olyan alkotását, mely a tündérmesék világába kalauzolja majd el a nézőket. Az akkoriban "A medve és az íj" címre keresztelt produkció több tekintetben volt még valamiben az első a cég történetében, hiszen a főhősnek először választottak egy női karaktert, továbbá itt lett először gyerekkorú egy Pixar-mozi főszereplője. Hazánkban "Merida, a bátor" címmel jelent meg a film, amely készítésének folyamán egy rendezőváltást is megélt, mivel az eredeti ötletgazda, az "Egyiptom hercegé"-t készítő Brenda Chapman kreatív nézeteltérés miatt kénytelen volt a munkálatokat otthagyni, ő egyébként egy Grimm testvérek-szerű mesében gondolkodott. Újabb érdekesség, illetve elsőség vele kapcsolatban, hogy e mozi kapcsán ő lett a Pixar első női direktora is, társrendezőként ugyanis felkerült a neve a stáblistára. Az eredeti változathoz olyan nevek adták hangjukat, mint Kelly Macdonald, Julie Walters, Billy Connolly, Emma Thompson, Kevin McKidd és Robbie Coltrane - bár a főszereplő hangját eredetileg Reese Witherspoonnak szánták, aki viszont idő hiányában végül kiszállt a projektből.
A svéd származású direktor, Lasse Hallström (akinek többek között az "Árvák hercege", a "Kikötői hírek", valamint a "Csokoládé" filmeket köszönhetjük) 2009-ben egy különleges kötelékről szóló történetet tárt elénk a "Hacsi A leghűségesebb barát" címet viselő alkotásával. A Richard Gere és Joan Allen főszereplésével készült mozi a világszerte ismertté vált japán kutya, Hacsikó életét mutatja be úgy, hogy feltehetően a könnyebb eladhatóság szem előtt tartása okán - napjaink Amerikájába lett átültetve. Mondanivalóján és lényegén azonban szinte alig változtattak, így megindító s egyszersmind elgondolkodtató veleje gyakorlatilag érintetlenül tárul a néző elé. A változások eredményeként a produkció egyetlen japán vonatkozása - a nyitójeleneten kívül - a tokiói születésű színész, Cary-Hiroyuki Tagawa, aki legtöbbször jakuza harcosként vagy egyéb szervezetbe tartozó rosszfiúként tűnik fel a vásznon, ám ezúttal hétköznapi emberként láthatjuk a Gere által alakított Parker Wilson professzor barátjaként.
Stephen Daldry több mint egy évtizede, mondhatni, berobbant a mozi világába, mindezt a "Billy Elliot" című igen kiváló alkotásával érte el, és rögtön Oscar-jelölést is kiérdemelt vele. Két évvel később "Az órák" szólt hatalmasat, ráadásul szintén nem kerülte el a Filmakadémia figyelmét, harmadik mozijáról ("A felolvasó") pedig újfent dicshimnuszokat zengtek, s természetes Daldryt ekkor sem mellőzte az AMPAS. Nem tudom, rajta kívül van-e még olyan direktor, aki elmondhatja magáról azt, hogy első három alkotásával minden esetben kiérdemelt volna Oscar-nominációt, de mivel erre a komoly teljesítményre a szakma, a közönség és a kritikusok is felfigyeltek, így nem véletlen, hogy találgatások indultak, a rendező újfent a legjobb ötös tagja lesz-e az Oscar-gálán a 2011-ben bemutatásra kerülő 9/11-es mozijával. Végül nem lett, viszont a "Rém hangosan és irtó közel" a legjobb filmek kategóriájában eljutott a jelölésig. A Thomas Horn, Tom Hanks és Sandra Bullock főszereplésével, valamint Max von Sydow Oscar-jelölt alakításával bemutatott mozi ugyan nem tudta átugrani azt a magas lécet, amit elé állítottak, de ezért nem az alkotás, hanem sokkal inkább a körülmények hibáztathatók. Ezeket pedig olyan tényezők jelentették, mint az eredeti regény, a rendkívül szőrös szívű kritikusok, a kényes téma, továbbá a rendezővel szembeni túlzott elvárások, és bizony az, hogy sokan egyszerűen nem is értették meg, hogy miről szól a film.
Mivel Amerika legfontosabb városait már sikeresen amortizálták a filmesek idegen lények támadásait elmesélő produkcióikban, az ásítozást elkerülendő, körülnéztek a világban, mely államok úszták meg eddig. Mivel feltehetően a helyi mozinézőkkel is kalkuláltak potenciális bevételként, ezért Monaco például fel sem merülhetett opcióként. Emiatt lett tehát Oroszország, azon belül is Moszkva a helyszín, ahol két amerikai srác akad össze két lány honfitársával, hogy együtt meneküljenek, majd vegyék fel a kesztyűt, amikor jobbára láthatatlan földönkívüliek kezdik elporlasztani a város lakóit.
Egy olyan, minden szempontból szinte hibátlan elődöt követően, mint "A sötét lovag", annyira gigantikus mértékű elvárások övezték Christopher Nolan trilógiájának lezárását (amely történetének részletezésébe nem is mennék bele, hiszen talán még a kismamablogok is aprólékosan kivesézték), hogy azoknak szinte egy rendező sem lett volna képes megfelelni. Az eredmény ezért sokaknak csalódást okozott, ám számomra egyáltalán nem volt az. Persze a középső epizód Jokerénél összetettebb figurát főellenségként lehetetlen lett volna kitalálni, ezért a Batmant lelkileg összetörő után csakis egy testileg szétzúzó gonosztevő következhetett a sorban. Az elképesztően játszó Heath Ledger Jokerje okosabb és ebből adódóan veszélyesebbnek tűnő karakter volt, mint Tom Hardy Bane-je, akivel viszont nem kiszámíthatatlansága, hanem inkább brutális fizikuma miatt nem szeretnénk összefutni. Tény, hogy utóbbi színésznek az arca nagy részét takaró maszk miatt nehéz dolga volt, de ennek ellenére mégsem mondhatni, hogy kudarcot vallott volna.
Utolsó kommentek