Zenei értékelés: 10/10

Egy történelmi tényeket alapul vevő, világháborús mozi alkotói előtt nagyjából két út áll. Az egyiken elindulva a valós események vázára húzott fiktív sztori ellenére is fontos szempont marad az áldozatok előtti tiszteletadás, míg a másik irányba haladók inkább a szórakoztatásra helyezik a hangsúlyt. Fjodor Bondarcsuk „Sztálingrád”-ja az utóbbi kategória tagjának tűnik. A második világégés fordulópontjának tartott, 1942 augusztusában kezdődő és közel fél éven át dúló kegyetlen, kompromisszumot nem ismerő csata során másfél millió ember halt meg, míg végül a korábban szinte a földdel egyenlővé bombázott, Volga melletti városban a szovjetek megálljt parancsoltak az előretörő németeknek. Bondarcsuk víziója, mely egyúttal az első orosz IMAX 3D-mozi is, 1942 őszén játszódik, amikor a városban a nácik egy stratégiailag fontos épületet próbálnak elfoglalni, ám dühödt ellenállásba ütköznek. Eközben a szembenálló felek közül néhányan érzelmileg is próbatétel előtt állnak, hiszen míg a németek századosa beleszeret egy helybéli nőbe, akit óvni próbál, az épületben helytálló férfiak az ott élő fiatal lányt szeretnék mindenáron megvédeni.

Ami a látványt illeti, a filmben e szempontból nagyítóval sem lehetne hibát találni. A hollywoodi mércével mérve nevetséges, harmincmillió dolláros büdzsé minden egyes bankjegyének szépen meglátszik a nyoma: az egy egykori gyár területén felépített belváros egészen elképesztően grandiózus díszlet, a CGI pedig majdnem mindig illúziókeltő. A szereplők közül egyedül a romantikus lelkű náci tisztet alakító Thomas Kretschmann ismert név (aki érdekes módon húsz éve már közreműködött az azonos című és témájú német produkcióban is), ám hazánkban ismeretlen orosz kollégái is tisztességesen teljesítenek. Kifejezetten emlékezetes karakterek egytől egyig: a forrófejű, gyűlölettől fűtött bakától kezdve a szótlan, egykori operaénekes katonán át a két női szereplőig. De végül elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amikor szót kell ejteni arról, hogy mi csúszott mégis sajnálatos módon félre.

Akadnak bizonyára, akik olykor lelassulónak találhatják a produkciót, de mivel Andrej Tarkovszkij komótos tempójától még így is fényévekre járunk, ez mindössze egyéni tűrésküszöb kérdése. Zavaró, hogy háborús film esetében nem ennyire tűéles képhez vagyunk szokva, sokszor túlzottan stúdió- vagy színházszagú lesz emiatt egy-egy belső jelenet, így aki dokumentarizmust keres, az bizony sokáig kutathat. De ha még ezt el is fogadjuk a formátum miatt, az operatőri munkára nincs semmilyen mentség. Aki látta a hatásos, a „What a Wonderful World” című Louis Armstrong-klasszikus átértelmezésével ellátott trailert, annak bizonyára feltűnt, hogy szinte egyetlenegy állókép sem szerepel benne, amit kifejezetten aggasztónak találtam már akkor, és sajnos aggodalmam be is igazolódott. Makszim Oszadcsij operatőr - és nyilván Bondarcsuk - ugyanis olyan túlzott módon ragaszkodott a steadicamhez és a fahrtokhoz, hogy az eredmény messze repítette a filmet a hatásosságtól. Pontosan annak a koncepciónak az inverzét látjuk, amikor a kamera még egy sima irodai beszélgetést is olyan rázkódással rögzít, mintha egy vihar közben gumikötélen lógna egy földrengés kellős közepén. Itt épp ellenkezőleg történik: folyamatosan siklik, és tovább ront a helyzeten a főleg a „300”-ból ismerős, indokolatlan mennyiségű lassítás is, mely ilyen mértékben már hatástalan. Ezek a zavaró tényezők pedig túlzottan elidegenítik a nézőt a mozitól, ahelyett hogy az ostrom részesévé tennék.

A score-t a 77 éves Angelo Badalamenti jegyzi, aki saját bevallása szerint sem értette, hogy miért éppen rá esett a rendező választása, hiszen David Lynch filmjeinek egykori állandó zenei felelőseként nem éppen rá gondolna az ember egy nagyszabású háborús mozi esetében. Bár a komponista pályáján találhatunk egy hellyel-közzel e műfajba illő produkciót, elvégre a Jean-Pierre Jeunet által rendezett „Hosszú jegyesség” sem éppen békeidőben játszódik, ám az talán mégis közelebb áll egy epikus romantikus filmhez, melynek hátterét az első világháború adja. A szerző azonban rácáfolt minden kételkedő véleményére.

A „Sztálingrád” muzsikáját egy nyolcvanfős orosz szimfonikus zenekarral rögzítették öt napon át, szólistaként pedig a szoprán Anna Nyetrebko működik közre. Ugyan Badalamenti hallgatóként kedveli Prokofjev és Sztravinszkij dallamait, és a felkészülés során orosz zenéket is hallgatott, végül a nemzeti jellegzetességektől eltávolodva írta meg művét. Mivel szerette volna mellőzni a kliséket, tudatosan kerülte, hogy kifejezetten oroszos jellegűek legyenek szerzeményei, emiatt nem használt például balalajkát sem, hiszen ahogy fogalmazott: modern és univerzális hangzásra törekedett. Műve azért is ritkaságszámba megy, mert napjainkra már szinte teljesen eltűnt ez az ízig-vérig szimfonikus megközelítés, hiszen néha túlzott teret nyer már az elektronika, nem is beszélve arról, amikor egy score hangmintákból és számítógép generálta vonósimitációkból épül fel. Az sem szokványos, hogy itt nincs jelen kórus, így tehát az Oroszországban/Szovjetunióban játszódó mozik zenei sztereotípiája, a férfi énekkar sem. Ha nem is oroszosnak, de egy normál kórusnak azért némi hiányát érzem, ám az igazsághoz hozzátartozik, hogy sokkal nagyobb szabású már azzal sem lehetett volna a score.

Noha énekkar nincs, az Anna Nyetrebko vokáljával kísért nyitány, a „Stalingrad Theme” enélkül is egy hatásos rekviem, melynek szimfonikus alapjából kihallhatjuk a Badalamentire jellemző borongós dallamvilágot, csak jóval összetettebb formában, mint azt megszoktuk tőle. Ez a melankolikus, lágyan hullámzó hangvétel olyan remek szerzeményekben teljesedik ki, mint a „Stalingrad Overture”, a „Childhood Memories” és a „Goodbye Brothers: Stalingrad Finale”. A főbb szereplőkhöz is kapcsolódik téma: a német tiszt érzelmes, szólókürtös motívumában („Kahn’s Theme”) benne van a karakter ellentmondásos személyisége (a „Masha and Kahn”-ban viszont már csak az érzelmes oldala tükröződik), míg a ház egyetlen női védőjéhez kötődő „Katya’s Theme” egy érzékeny mű lett, a „Lovers Steal Away” pedig a szerző egyik legszebb kompozíciója. Nem szokványos, de épp ezért hatásos alapdallamra épül a visszafogott „Russian Ambush”, és emlékezetesek még a háborús filmek harciasságát fokozó militarista pergődobos darabok, ahol az instrumentum a háttérben megbújva egészíti ki a nagyzenekar játékát: ilyen a „Sergei’s Triumph”, a „The Rules of Warfare”, a „Tragic Killing” vagy a „The Panzer Attack”. A mozgalmasabb trackek közül a „Men of Fire”-nek, de főleg az ezt jelentősen továbbgondoló, monumentális „Execution and Attack”-nek ott a helye 2014 legkiválóbb szerzeményei között. Érdekesség, hogy a dallamosan harcias, egyben elképesztően hatásos utóbbi szerzemény végén mintha női kórus tűnne fel, mely valójában nem az, hiszen kizárólag Nyetrebko hangját halljuk, csak éppen több szólamban.

Kapunk egy szomorkás balladát is, melyet az orosz énekesnő, Zemfira ad elő. Ugyan ez egyáltalán nem sikerült rosszul, de nem is követeli az azonnali újrahallgatást, emiatt talán szerencsésebb lett volna, ha a score-t jegyző művész írja a betétdalt is. De ne legyünk telhetetlenek, hiszen az instrumentális művek olyan színvonalat képviselnek, hogy egy betétdal kérdése nem kulcsfontosságú. Aki egyébként kíváncsi arra, hogy Badalamenti milyen dalszerző, és Julee Cruise „Twin Peaks”-es lemezeit már ismeri, az hallgassa meg Marianne Faithfull „A Secret Life” című igen erős albumát is, amely szintén a komponista remek dalait tartalmazza.

Bár a zeneszerzőválasztás több mint merésznek nevezhető, hiszen Angelo Badalamentit sötét és lassú, nyomasztó szerzeményeiről ismerik a legtöbben, ismét bebizonyosodott, hogy a komponisták kategorizálásának nem feltétlenül van mindig értelme, hiszen egy sok évtizedes rutinnal rendelkező művész képes lehet a tőle megszokottól eltérő terepen is kiemelkedőt alkotni. Badalamenti is érezte a felelősség súlyát, és kompozícióival meghálálta a belé fektetett bizalmat, hiszen meg kell említeni, hogy az utóbbi tíz évben kiemelkedő muzsikát egyáltalán nem írt. A fent említett Jeunet-mozi volt az utolsó ilyen tőle, emellett már David Lynch filmjei sem inspirálhatták, mert 2001-ben érthetetlen módon véget ért az egyik leggyümölcsözőbb rendező-zeneszerző páros közös útja. A „Sztálingrád” aláfestése így az év egyik legnagyobb meglepetése, mind önmagában tekintve, mind a komponista pályáját figyelembe véve. Ahogy mondani szokás: kötelező minden filmzenerajongó számára.