Zenei értékelés: 10/9

Az első számú szuperhőst az 1987-ben bemutatott "Superman 4. - A sötétség hatalma - Superman IV: The Quest for Peace" című borzalommal gyakorlatilag sikerült teljesen kicsinálni, sőt olyannyira összejött ez a Warner Bros.-nak, hogy az ötödik rész előkészítését gyorsan le is állították, hiszen a közönség gyakorlatilag megutálta a Christopher Reeve-féle Supermant. Hollywood azonban nem tett le Clark Kentről, ám egy időre a mozi világa helyett a tévé került előtérbe. Először rajzfilm, majd később a "Lois és Clark: Superman legújabb kalandjai", illetve a "Smallville" formájában élő szereplős adaptációja is akadt, de mivel Superman igazi terepe mégiscsak a mozivászon, így nem is volt kérdés egy újabb nagy költségvetésű adaptáció elkészítése. A kilencvenes évek közepén Tim Burton kezdett hozzá, hogy filmre vigye az acélember történetét, ám a Nicolas Cage főszereplésével készülő alkotást az előkészítés végső fázisában lefújták, mivel gigantikus méretűre duzzadt a költségvetése, így hiába tapsolt már el a stúdió több tízmillió dollárt, hiába készültek el a látványtervek és a díszletek, Burton Superman-vízióját nem ismerhettük meg.

A kryptoni hős végül 2006-ban szárnyalhatott ismét a vásznon, miután Bryan Singer víziójára rábólintott a Warner, és megszavaztak neki kétszázmillió dollárnyi költségvetést. Singer Richard Donnernek, az első rész direktorának az "X-Men 2. – X2" forgatása közben mutatta meg ötletét, mely Superman földi visszatérésére koncentrált volna, vagyis a Reeve-féle Superman-szériát követte úgy, hogy a harmadik és a negyedik részt figyelmen kívül hagyta. Ez a verzió a stúdió tetszését is elnyerte, és 2004-ben szerződtették a rendezőt a "Superman visszatér – Superman Returns" leforgatására. 

Singer elképzelése tehát az eredeti, a hetvenes években elindult sorozatból fakadt, ennek első két epizódjának egyfajta folytatását képzelte el, így ezek szellemisége is visszaköszönt valamelyest. Ez azt jelenti, hogy Superman (Brandon Routh) alteregója, Clark Kent itt is ügyefogyott szerencsétlenség lett, míg Superman pedig egy idealizált hős képében jelenik meg. A film fogadtatását ismerve pedig kijelenthető, hogy a kvázi bukás egyik fontos tényezője éppen ez az idejétmúlt karakterábrázolás, hiszen a "Batman: Kezdődik! – Batman Begins" és az X-Menek harmadik részével a sötét tónusú képregény-feldolgozások kora köszöntött be, az új Superman pedig ettől igen távol állt. Noha Singer a komikumot visszafogta, Lex Luthor karaktere (akit Gene Hackman után ismét egy kiváló színész jelenít meg Kevin Spacey személyében) megköveteli a humort, így hozzá itt is kapcsolódnak viccesebb elemek, ám sokkal elegánsabban jelenik ez meg, mint a korai részek esetében. Clark szerelmét az akkoriban még szépreményű Kate Bosworth alakítja, sajnos kifejezetten jellegtelen módon, hiszen a Luthor szeretőjét megformáló Parker Posey még a maga jelentéktelenebb szerepével is karakteresebb, mint Bosworth. A Martha Kentet Eva Marie Saint játsza, az ő szerepeltetése egy szép gesztusként is felfogható, hiszen az ötvenes-hatvanas évek Oscar-díjas díváját e mű révén láthattuk újfent a vásznon - az idősebb generációt rajta kívül még Frank Langella képviseli. Illetve megemlítendő, hogy egy ügyes húzással Jor-El, vagyis Superman apja is feltűnik, méghozzá Marlon Brando képében, aki ekkorra már két éve halott volt, így az alkotók CGI technikához nyúltak, hogy a vásznon újfent megjelenhessen a színész.

A mozi fogadtatása a mai napig sem egyértelmű, hiszen többségében jó kritikákat kapott, viszont a közönség mégsem zárta a szívébe. Ugyanakkor anyagilag sem beszélhetünk bukásról, de az is biztos, hogy a gyártók nem kaszáltak sokat, hiszen a kétszázmilliós gyártási és a szintén óriási marketingköltség éppen csak visszajött. A Warnernél természetesen komoly csalódásként élték meg mindezt, és belátták, hogy ez az idealizált szuperhős karakter már akkor sem érdekli az embereket, ha egyébként a sztori és a látvány is jó.

Zenei értékelés: 10/7

A kilencvenes évek során két olyan tengeralattjárós alkotás is készült, amely mind a film, mind pedig a hozzá tartozó aláfestés tekintetében maradandónak nevezhető. A "Vadászat a Vörös Októberre - The Hunt for Red October", valamint "Az utolsó esély - Crimson Tide" sikerét követően azonban eltűntek a vászonról az ilyen jellegű produkciók – bár ezt követően horrorthrillernek és vígjátéknak egyaránt otthont adtak ezek a lopakodó harci eszközök – s csak az elmúlt egy év során kezdtek Hollywoodban ismét komolyabban foglalkozni azzal a témával, hogy miként lehetne izgalmas projektet alapozni rájuk. Először az ABC próbálkozott meg ezzel a "Last Resort: Belső ellenség"-ben, mely azonban vegyes fogadtatásban részesült, s tizenhárom rész után nem folytatták tovább. 2013 márciusának elején pedig Todd Robinson tett kísérletet arra, hogy lebilincselje közönségét a vízfelszín alatti hadviselés világával, ám sajnos ő is kudarcot vallott: a mintegy tizennyolcmillió dolláros költségvetésű film az első héten alig termelt vissza többet egymilliót érő zöldhasúnál – itthon pedig már be sem mutatták, és még egy esetleges DVD vagy Blu-Ray kiadványról sincs hír.

A "Phantom" című akcióthriller forgatókönyvét a rendezőként is közreműködő Robinson készítette, aki egy 1968-ban megtörtént katasztrófát vett alapul, melyet ráadásul több évtizednyi hallgatást és tagadást követően ismert csak el hivatalosan az Egyesült Államok kormánya – a megtörtént esemény és az ezzel kapcsolatos titkolózás pedig két olyan húzó érv, melyre könnyen ráharapnak az Álomgyárban. A kutatómunkákból származó tényeken alapulva, Robinson egy némiképp kozmetikázott történetet tett le az asztalra, melyben Demi kapitány (Ed Harris) legénységével együtt az amerikaiak csendes-óceáni hadgyakorlatát követi figyelemmel torpedókkal megtűzdelt tengeralattjárójáról, ám egy alkalommal nem jelentkeznek be központjuknál, így Oroszország - félve attól, hogy egységük támadás áldozatává vált - egy egész flottát küld a nyakára. Mindeközben egy titkos terv képe körvonalazódik a kapitány előtt, akinek ezzel párhuzamosan a világ sorsa is a kezébe kerül. A hidegháború idején játszódó "Phantom" főbb szerepeire Harris mellett olyan ismert színészeket sikerült megnyerniük az alkotóknak, mint David Duchovny, William Fichtner, Lance Henriksen és Sean Patrick Flanery.

Zenei értékelés: 10/9

A brit filmdráma forgatókönyvét Robert Bolt jegyzi, aki megtörtént eseményeket alapul véve vetette papírra „A misszió”-t, mely végül nemcsak a közönség körében alkotott hatalmas sikert, hanem gyakorlatilag minden fontosabb díjkiosztón is: az Oscar- és a Golden Globe-gálán, a Cannes-i Filmfesztiválon, a BAFTA-n egyaránt szobrokkal halmozták el. A Robert De Niro és Jeremy Irons főszereplésével készült produkció amellett, hogy a nyolcvanas évek egyik meghatározó mozija lett, a halhatatlan klasszikusok sorába is bekerült, ami a történetnek, a színészi alakításoknak, a rendezésnek, a mesés helyszíneknek, s nem utolsósorban a zenei kíséretnek köszönhető.

A tizennyolcadik század Dél-Amerikájában a misszionáriusok különféle törzseken belül igyekeztek hirdetni a kereszténységet. Bár a térítést a Spanyolországból érkezettek kezdték, egy 1750-ben köttetett egyezség eredményeként a spanyolok által felügyelt jezsuita Paraguay egy részét át kellett engedniük a portugáloknak, amiben hét misszió is érintett volt. E folyamat lebonyolítása azonban csupán az ezzel kapcsolatos papírmunka tekintetében volt békésnek mondható, a valóságban ugyanis mindez vérengzésbe torkollott, lévén a helyi guaranik mindkét hódítótól védeni kezdték otthonukat, ellenállásuk tetőpontjaként pedig kirobbant a két évig tartó guarani háború. A Roland Joffé által rendezett alkotásban mindezt a spanyol jezsuita pap, Gabriel atya (Irons) szemszögéből követhetjük figyelemmel, aki az érintett missziók egyikében teljesít szolgálatot. Hozzá csatlakozik a tetteivel kapcsolatban megbocsájtást remélő, s nemrég megtért portugál zsoldos, Mendoza (De Niro) is, és e két férfi nemcsak a béke időszakában, hanem a borzalmak során is egymás mellé áll, hogy az őket befogadó törzzsel együtt szálljanak szembe a hódítókkal.

Ennio Morriconét a film producere, Fernando Ghia kereste meg ezzel a projekttel, aki az 1972-ben forgatott „Forza G” című akcióvígjáték kapcsán került először munkakapcsolatba a maestróval. Ghia tisztában volt azzal, hogy nehéz fába vágta a fejszéjét, lévén Morricone egy ideje már rendre elzárkózott az angol nyelvű produkcióktól (ezen belül is leginkább a hollywoodiaktól), megelégelte ugyanis, hogy nem értékelték kellően tehetségét, valamint hogy ismertsége ellenére egy-egy ilyen munkáért akkoriban annyit kívántak fizetni neki, mint másodvonalbeli tengerentúli pályatársainak, amit méltóságon alulinak tartott. A producer azonban hajthatatlan volt, így végül elérte, hogy Morricone megnézze filmjét, amit követően az olasz művész azt mondta, hogy nem vállalja el a megbízást, mert túlságosan erőteljesnek érezte a látottakat ahhoz, hogy vele egyenértékű score-t komponáljon. Kettejük további egyeztetései azonban odáig vezettek, hogy sikeresen szerződést kötöttek. Morricone három főpillért határozott meg magának: a jezsuiták zenei világának tükrözését, amit elsősorban a latinul éneklő kórus bevonásával ért el, az eltérő kultúrák érzékeltetését, amihez különféle ütősöket, valamint pánsípot alkalmazott, illetőleg az őslakosok ellen elkövetett borzalmak szimbolizálását, amit zaklatott, helyenként enyhén disszonáns témákkal oldott meg. Ezek, valamint Gabriel atya oboára íródott témája egy igen színes és értékes aláfestést eredményeztek, melyben nyomát sem találni annak – a maestro zenéinek egy részére érvényes – ténynek, miszerint a főtémán kívüli részek már nem fülbemászóak, hanem underscore jellegűek.

Zenei értékelés: 10/9

A westernfilmek a kezdetek óta jelen vannak a mozivásznakon, fénykoruk pedig az ötvenes, illetve a hatvanas évekre tehető. Az ezen időszakban készült mozik közül elsősorban a Sergio Leone-filmek (mint például az „Egy maréknyi dollárért – A Fistful of Dollars”, „A Jó, a Rossz és a Csúf – The Good, the Bad and the Ugly”, vagy a „Volt egyszer egy Vadnyugat – Once Upon a Time in the West”) váltak örökérvényűvé, illetve a jelen írásom alapjául is szolgáló „A hét mesterlövész”, melyben olyan színészek nyújtanak felejthetetlen alakítást, mint Steve McQueen, Robert Vaughn, James Coburn vagy Charles Bronson. Népszerűségének hála, igen kevés olyan ember van, aki még csak hallomás szintjén sem ismeri ezen nagyszerű alkotást, amely máig hivatkozási alapnak számít az ilyen témájú filmek esetében. A produkció gyökerei az 1954-es, Akira Kurosawa által rendezett „A hét szamuráj – Shichinin no samurai” című easternig vezethetőek vissza, ugyanis ennek hollywoodi adaptációjaként látott napvilágot John Sturges mozija, melynek sikere okán végül az eredeti japán alkotás is meglehetősen széles körben ismertté vált.

A feldolgozás muzsikáját Elmer Bernstein készítette, aki az ötvenes évek Amerikájára jellemző kommunistaüldözés miatt éveken keresztül csak harmadvonalbeli produkciókhoz kapott felkéréseket, s ezen szerzeményét követően sikerült visszakerülnie a hollywoodi köztudatba, és válnia élvonalbeli komponistává úgy, hogy bár ezt követően is számtalan kiváló muzsikát szerzett, filmográfiájának taglalásakor mégis erre irányul a legnagyobb figyelem. A mű népszerűségének eredményeként ez a legtöbbször megjelentetett Bernstein-muzsika, így bakeliten éppúgy visszaköszön, mint kazettán vagy CD-n. Az eredeti anyagon kívül újrafelvételekkel is találkozhatunk, melyek első változata James Sedares karmesterhez fűződik, később azonban maga Bernstein is elkészítette saját változatát Glasgow-ban. A jogviták révén azonban utóbbi felvétel eltűnt a süllyesztőben, mígnem 2004-ben a Varése Sarabande munkatársainak sikerült elérniük, hogy kiadhassák. Rajtuk kívül egyedül a Ryko volt képes még a teljes zenei anyagot eljuttatni a rajongókhoz, ám ez esetben az eredeti felvételek kerültek felhasználásra, s bár a hangzás emiatt mono, illetve érezni rajta, hogy kopottas, a Varése-féle sztereóhoz képest az az előnye, hogy megőrizte azt a fajta fényességet és vitalitást, ami az újra feljátszott esetében valamilyen oknál fogva eltűnt – ebből eredően képezi elemzésem tárgyát a Ryko-kiadvány.

A komponista – akkori kortársai egy részéhez hasonlóan - azt a nézetet osztotta, miszerint az aláfestés elsődleges lényege az, hogy észrevétlenül segítse a filmkészítőket a nézők befolyásolásában, így Bernstein számára mindig is a cselekmény és az érzelem alátámasztása volt a fő szempont. Nem volt ez másként „A hét mesterlövész” score-jának elkészítése során sem, mely nemcsak ezért vált kiemelkedővé, hanem azért is, mert születése során a szerző számára az is lényeges volt, hogy a lassú folyású, úgynevezett történetleíró részek gördülékenyebbnek hassanak, amihez remek eszközként szolgáltak a dallamok. Bernsteint elsőre magával ragadta az alkotás, ugyanakkor túlságosan lassúnak találta azt, ezért némi időre volt szüksége ahhoz, hogy igazán ráhangolódjon. Érezte, hogy ebben a moziban több energia rejlik, mint amennyit elsőre sugárzott, ezért ellenpólusként egy dinamikusabb, határozottabb muzsikában kezdett el gondolkodni, ugyanakkor ezzel szembeszegült a háttérbe húzódó zenét óhajtó megbízók kívánalmainak, a végeredmény hallatán azonban Sturges és a stúdió illetékesei egyaránt elismerően nyilatkoztak koncepciójáról.

Ki ne ismerné a hosszúkás, ugyanakkor rendkívül áramvonalas testalkatú, s jellegzetes hátuszonnyal rendelkező cápákat? Míg egyes fajaik planktonokkal táplálkoznak, addig mások ragadozó életmódot folytatnak, s olyan állatokat fogyasztanak, mint a kis termetű halak, a rákok és a kagylók, a nagyobbak pedig tengeri emlősöket is zsákmányolnak. Utóbbiak csoportjához fűződnek a cápatámadások, melyekre szenzációhajhászással egybekötött sajtóhíresztelések keretében szokott fény derülni. Az Álomgyár dolgozói természetesen amennyire csak tudják, meglovagolják mindezt, ennek következtében pedig számtalan, különböző horderejű alkotás napvilágot látott már, holott valójában a közel négyszázhetven ismert faj mindössze tíz százaléka jelent ránk veszélyt, s azok is jobbára akkor, ha felhergeljük őket vagy háborgatjuk territóriumukat – megannyi kutatás támasztja alá, hogy ilyen esetekben igazából nem szándékosságról, hanem ösztönös cselekedetről van szó. Évente nagyjából nyolcvan-száz támadást regisztrálnak világszerte, melyek természetesen szalagcímként tűnnek fel a hírekben, így az érintett területeken bizonyos mértékben állandósult a lakosság félelme e „véres ragadozókkal” szemben. A rideg tényeket figyelembe véve azonban nem a cápa jelent veszélyt az emberre, hanem pont fordítva: húsáért, illetve uszonyáért halásszák őket, s ennek majdhogynem kontrollálatlan körülményei miatt egyes ma élő fajaik annak ellenére sodródtak a kihalás szélére, hogy az utóbbi időben számos állatvédő szervezet igyekszik mindent megtenni azért, hogy e csodálatos, a vizeket több millió éve uraló teremtmények a jövőben is ilyen számban maradhassanak fenn.

Összeállításunkban igyekeztünk minden, ilyen-olyan okokból ismertebbnek vélt alkotást megemlíteni, ám nem térünk ki a dokumentumfilmekre, melyekből számtalan készült már, vagy megtörtént esemény feldolgozásával (mint például az 1916-os matawani incidenst taglaló „12 Days of Terror”), vagy a cápák életének, illetve a halászatuk elleni küzdelem bemutatása céljából. Ilyen vonatkozásban zseniálisabbnál zseniálisabb alkotások láttak már napvilágot káprázatos felvételekkel, melyek közül Rob Stewart „Sharkwater”-jét tartom érdemesnek kihangsúlyozni különleges filmzenei vonatkozása miatt, ugyanis a Jeff Rona által szerzett aláfestésből összeállított digitális album értékesítéséből befolyt összeg egy része a kipusztulóban lévő fajok megmentését szolgálja.

A kultikus mozi és folytatásai

Egy ilyen összegzés nem is kezdődhetne mással, mint Steven Spielberg örökérvényű klasszikusával, a „Cápa – Jaws”-szal, amely 1975-ben készült el Peter Benchley regénye nyomán. Az író egy olyan megtörtént esetet dolgozott fel az itthon „A fehér cápa” címen megjelent kötetében, amely 1916 nyarán történt Matawan városkánál: egy cápa tizenhat kilométert úszott fel a tengertől egy folyón, s négy emberrel végzett, mire a helyieknek sikerült horogra keríteniük. Spielbergék természetesen a látványosság és a hatásfokozás érdekében eszközöltek  némi változtatást, aminek eredményeként Brody rendőrfőnök (Roy Scheider) magánélete háttérbe szorult, megtoldották a Quint (Robert Shaw) által mesélt Indianapolis-sztorival, s egy, az írottakhoz képest látványosabb befejezéssel zárták le ezen vérfagyasztó kalandot.

Az Atlanti-óceán egyik üdülőparadicsomának, Amity szigetének lakóit, illetve turistáit fenyegető cápaveszélyt s annak elhárítását taglaló történetnek nem jósoltak fényes sikert, a végeredmény azonban olyannyira rácáfolt erre, hogy mai napig ezt tartják a legfélelmetesebb horrorfilmek egyikének, valamint az első igazi nyári blockbusternek. A kritikusok és a közönség egyaránt éltette a produkciót (ezzel párhuzamosan pedig végérvényesen megalapozódott Spielberg karrierje is), amely a „Csillagok háborúja – Star Wars” bemutatásáig a legnagyobb anyagi siker jelzőt is magáénak tudhatta.

A zenéről John Williams gondoskodott, aki elmondhatja magáról, hogy kevesebb hangjeggyel ért el világsikert, mint ahány Oscart a film bezsebelt, hiszen míg a „Cápa” három szobrot tudhat magáénak (legjobb vágás, legjobb hang és legjobb zene kategóriákban), addig a komponista mindössze két hangjegy fokozódó ismételgetésével hozza ránk a frászt. Természetesen szerzeménye ennél jóval összetettebb és sokrétűbb (külön téma íródott például a vakációzók számára, a drámai részekhez, a tengerhez, a vadászatból eredő kalandhoz, valamint a félelem érzékeltetéséhez), a legtöbben ezen két hangot mégis előbb felismerik, mint bármely más részletet – okkal.

Zenei értékelés: 10/7

Chris (Mark Wahlberg) valaha hírhedt csempész volt, ám lassan megállapodott, feleségül vette Kate-et (Kate Beckinsale), és mivel született két gyermekük, ezért inkább a nyugodtabb életmód mellett tette le a voksát. Ám meglehetősen zűrös testvére, Andy (Caleb Landry Jones) elfuserálja a helyi kiskirály (Giovanni Ribisi) drogbizniszét, így a fiú élete veszélybe kerül. Chrisnek ezért még utoljára el kell vállalnia egy rizikós melót, hogy kirántsa a meggondolatlan öcsköst a bajból…

A hollywoodi filmipar ismét vérfrissítésre, egyben prédára vágyott, ezért újabb létező, az illetékesek szerint már csak az ő feldolgozásukra váró alapanyag után néztek. Így esett a választás Baltasar Kormákur izlandi rendező mozijára, a „Reykjavik – Rotterdam”-ra. A ritkábban jellemző módszert követve, direktornak ezúttal az eredetit kérték fel, e szokás pedig olykor garancia arra, hogy a remake legalább nyomokban emlékeztet arra, amiből készült. A rendszerint pálcikaemberke bonyolultságú karaktereket játszó Mark Wahlbergre ismét rátalált a megfelelő szerep, és amire itt szükség van, azt tökéletesen hozza is (a komolyabban vehető színészeket Ben Foster képviseli mint a jó barát, illetve Giovanni Ribisi), Kate Beckinsale pedig elvan a háttérben – szokatlan is, hogy a máskor főszerepben vámpírokat és farkasembereket mészárló színésznőnek ezúttal mindössze egy szokványos, bárki által eljátszható feleségszerep jutott. Azt viszont egyenesen kikérem magamnak, hogy testvéreként azt a Caleb Landry Jonest próbálják a nézőknek beadni, akire egyenesen rossz ránézni. Ugyan az eredeti produkciót nem láttam, ám a maga kategóriáján belül a dinamikus tempójú feldolgozása, ha messze nem hibátlannak (a fő fordulat például teljesen kiszámítható), de meglepően szórakoztatónak bizonyult. Amennyiben pedig Kormákur nem táncol vissza mesébe illő módon abból a meglepő húzásából, mely változatlanul hagyásával a stúdió fejesei levegő után kapkodtak volna, még a kiszámíthatósággal is kevesebb probléma lenne.

Színészek esetében rendszerint működik az, hogy ha valamilyen ismertté váló filmben kiemelkedően játszik az illető, onnantól kezdve szinte automatikusan zöld lesz egy darabig a lámpa számára. Hogy a zeneszerzőknél is működőképes-e ez a felfigyelős szindróma, azon lehetne vitatkozni, de tény, hogy hiába volt emlékezetes a korábban gyakorlatilag csak tévéfilmek körében ténykedő Clinton Shorter 2009-es debütálása, utána évekre eltűnt. Holott Neill Blomkamp „District 9”-jához meglepően erős zenét írt (ezért is érthetetlen, hogy a direktor a 2013-as „Elysium – Zárt világ”-nál egy újabb ismeretlen, ráadásul elsőfilmes, a trailerek világából érkező komponistára, Ryan Amonra váltott), így meghálálva, hogy a rendező kitartott mellette még úgy is, hogy korábban nem volt alkalma bebizonyítani: a mélyvízbe bedobva is megállja helyét. Azonban ezt követően mindössze a senki által nem ismert szereplőkkel teli, és senki által nem látott „Cole”-nál tűnt fel újra Shorter neve, egy újabb filmes életjelre 2012-ig kellett várni.

Zenei értékelés: 10/7


Az 1978-ban mozikba került "Superman" kasszasikere révén nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az Álomgyár meghatározó stúdiói, illetve alakjai ne csak a tévéfilmek és -sorozatok keretén belül merjenek foglalkozni a képregény-adaptációkkal, hanem időnként nagyobb volumenben is gondolkodjanak, hiszen - ahogyan azt a mellékelt ábra is mutatja - egy jól eltalált mozit a sikeren túl idővel kultusz is övezhet. A Christopher Reeve főszereplésével készült produkció a bemutatót követő tíz év során tetralógiává nőtte ki magát, a folytatások azonban már nemhogy nyomába sem értek az első rész dicsfényének, hanem a kritikusok és a nézők gyakorlatilag egyöntetű véleményt formáltak arról, hogy ezek sokkal inkább egymás alulmúlóiként emlegethetőek, mintsem méltó utódokként. 
     A "Superman 3." nem éppen kecsegtető bevételi adatait látva, a stúdió először nem egy újabb Kent-történetbe vágta fejszéjét, hanem elkészítette a "Supergirl"-t, amely akkorát bukott, hogy az ezekkel kapcsolatos jogokat eladásra kínálták, amiben a Golan-Globus csapata mindezek ellenére is lehetőséget látott. E változást követően számos stábtag (néhány színész, az előző két rész rendezője és zeneszerzője, valamint a forgatókönyvírók) távozott a szériából, akik között eleinte Reeve is szerepelt, ám negyedik színrelépéséért cserébe a Golan-Globus és a Cannon támogatta a "Hamis riport - Street Smart" című krimijének elkészülését, ami kellően meggyőző érv volt számára a maradáshoz. Bár az alkotók, tanulván az előző két produkció hibáiból, igyekeztek a kezdetihez hasonló struktúrájú mederbe visszaterelni e történetet, mellyel párhuzamosan egy ötödik rész forgatását is kilátásba helyezték, a "Superman 4. - A sötétség hatalma" azonban elődeihez képest is nagyobbat hasalt, így a 2006-os "Superman visszatér - Superman Returns"-ig nem készült újabb mozi a Krypton bolygóról származó hőssel. 

A Sidney J. Furie rendezésében készült mozi forgatókönyvéért Lawrence Konner, Mark Rosenthal és Reeve voltak felelősek, akik visszahívták a vászonra Superman ősi ellenségét, Lex Luthort (Gene Hackman). Míg bolygónk legnépszerűbb jótevője a fegyverkezési verseny megszüntetése érdekében a Föld különböző pontjairól igyekszik összegyűjteni az atomfegyvereket, hogy azokat a Napba dobva megsemmisítse, Luthor egy, a hősünktől származó hajszál, valamint egy csel felhasználásával létrehozza Atomembert (Mark Pillow), kinek közreműködésével végleg szeretne megszabadulni Supermantől. Mindeközben a Daily Planet háza táján bekövetkező tulajdonos- és vezetőségváltás hatásait is nyomon követhetjük, ám sajnos a film telis-tele van olyan logikai buktatókkal, melyek éppoly kirívóak, mint a történet gyengesége, valamint a trükkök minősége. Reeve egy interjú során nemes egyszerűséggel fatális tévedésként jellemezte e mozit, s negatív véleményének a "Still Me" című önéletrajzi könyvében is hangot adott.

Az aláfestő muzsikával kapcsolatban John Williamst keresték meg, aki mivel ekkortájt végzett "Az Eastwick-i boszorkányok - The Witches of Eastwick" munkálataival, s állt a Boston Pops Orchestrával közös előadássorozatának újabb évada előtt, nem vállalta el a felkérést. Helyére régi barátját és alkotótársát, Alexander Courage-t protezsálta be, aki elsősorban az "Űrszekerek - Star Trek" című sorozat komponistájaként vált ismertté. A veterán szerző ezen beajánlás mellett három új témavázlattal is hozzájárult a filmhez, melyek születése során a duó számtalanszor egyeztetett egymással, ihletszerzés céljából pedig néhány nyers vágású jelenetet Williams számára is eljuttatott a stúdió. Így tehát az új rész score-ja nemcsak a klasszikus motívumokra, hanem ezen újakra is építkezik, melyeken kívül természetesen Courage is papírra vetett jó néhány önálló hangjegyet, e mű azonban témacentrikussága okán mégis főként Williamsnek tulajdonítható. Közel százpercnyi score született a filmhez (e hosszúságra azért volt szükség, mert a "Superman 4. - A sötétség hatalma" eredetileg több mint kétórás játékidővel bírt, s ezt redukálták végül kilencvenpercesre), melyet Münchenben kezdtek el rögzíteni, ám hamar kiderült, hogy egyes összetettebb és nehezebb darabok eljátszására nem alkalmasak a Symphonie-Orchestra Graunke zenészei, így azok végül a londoni National Philharmonic Orchestra közreműködésével keltek életre. 

Zenei értékelés: 10/9

Kenneth Branagh színész-rendező pályafutása kezdetétől Shakespeare-imádatáról volt híres, első négy filmjéből kettőt a híres drámaíró egy-egy művének szentelt, ám 1994-ben eltávolodott tőle. Megmaradt ugyanakkor az irodalmi adaptációk tájékán, hiszen a romantika korának egyik népszerű művét, Mary Shelley "Frankenstein"-jét vitte vászonra. A regényfeldolgozás címszerepét e produkciójában is magára osztotta, a teremtményét pedig Robert De Niróra, de mellettük számos nagynevű színész (Tom Hulce, Ian Holm, Aidan Quinn) is része volt a szereplőgárdának, akik közül Helena Bonham Cartert azért érdemes külön is kiemelni, mivel miatta vált el Branagh hatévnyi házasság után Emma Thompsontól - igaz, Carter sem bizonyult futó kalandnak, mivel egészen 1999-ig volt a felesége.

Az olcsó ijesztgetős Frankenstein-filmek világa helyett a rendező a pár évvel korábbi Francis Ford Coppola-féle Drakula-feldolgozás útján indult el, és inkább a drámát, a különleges látványvilágot helyezte előtérbe. Frankenstein szörnye mindig is kedvelt alakja volt Hollywoodnak, a rémfilmek aranykorában, a harmincas és a negyvenes években a Universal stúdió ontotta magából a különböző feldolgozásokat, majd később is rendre elővették a művet. Ám ezen adaptációknak túl sok köze nem volt Shelley regényéhez, Branagh ellenben megpróbálta a lehető leghűebben követni Shelley "Frankenstein, avagy a modern Prométheusz" című regényét. A film vegyes kritikai fogadtatásban részesült, a negatív észrevételeket főként a pontos adaptációnak köszönhette, így ugyanis kissé álmosító és olykor már-már könyvszagú lett a produkció. A vizuális megjelenést tekintve viszont nehéz lenne bármibe is belekötni, hiszen mind a díszletek, mind a jelmezek jól idézik meg a korszakot, a teremtmény külalakja pedig példaértékűen egyszerre visszafogott és mégis rémisztő.

Branagh állandó zeneszerzője a skót származású Patrick Doyle. Napjainkig töretlen kollaborációjuk több mint két évtizedre tekint már vissza, így mára az egyik legismertebb direktor-zeneszerző párosnak számítanak. Kettejük együttműködése azonban nem a mozi világából eredeztethető, hanem a színházéból. Branagh a nyolcvanas évek végén alapított, híres és kedvelt The Renaissance Theatre Company egyik szülőatya volt, és e színház társulatának lett tagja Doyle, először színészként, majd később már zeneszerzőként. Branagh rendezéseivel párhuzamosan lett ő is ismert és elismert, főként az "V. Henrik" és a "Sok hűhó semmiért" aláfestésével. 1994-re Doyle már kezdett befutni Hollywoodban is, a horror műfajban pedig a "Hasznos holmik" című Stephen King-adaptáció révén merült el, és igen jó muzsikát szállított oda, majd az egy évre rá elkészült "Frankenstein"-ben pedig tökélyre fejlesztette mindazt, amit horror esetében egy komponista szimfonikus muzsikával elérhet. Igazi maradandó aláfestést alkotott, mivel klasszikus zenei stílusa tökéletesen passzol ehhez a sötéten elegáns gótikus rémtörténethez. A korábbi Branagh-műveknél nem volt lehetősége, hogy lendületes, dinamikus zenét komponáljon, a "Frankenstein" viszont erre alkalmat adott, és ezzel élt is.

Zenei értékelés: 10/10

Az 1999-ben útjára indított új "Star Wars"-trilógia utolsó része, a 2005-ös "A sith-ek bosszúja" kiküszöbölte a megelőző két epizód kisebb-nagyobb hibáit, így minőségét tekintve a klasszikus trilógiával felérő lezárása lett az űroperának, s ezzel George Lucas is méltóképpen búcsúzott el a messzi, messzi galaxisától. A film címével kapcsolatban rengeteg találgatás látott napvilágot annak idején, "A Birodalom születésé"-től kezdve "A Birodalom felemelkedésé"-ig több variáció is felmerült, végül Lucas egy ügyes húzással "A sith-ek bosszúja" címet találta ki, s ezzel "A jedi visszatér" eredeti, ám nem alkalmazott címére, "A jedi bosszújá"-ra utalt vissza. A színészgárda gerincét újfent Hayden Christensen (Anakin), Ewan McGregor (Obi-Wan) és Natalie Portman (Padmé) alkották, ám hozzájuk most már nagyobb jelentőséggel csatlakozott Ian McDiarmid, akire Palpatine szerepében hárult kiemelt figyelem. Mellékszereplőként természetesen feltűnt még Samuel L. Jackson, Jimmy Smits és Christopher Lee is, de sok vizet (ilyen-olyan okok miatt) egyikük sem zavar a filmben.

Lucas a forgatókönyv megírásába még "A klónok támadása" forgatásának megkezdése előtt belekezdett. Az első koncepciója - például a kezdést illetően - nagyon más volt, mint amit végül a filmben láthatunk. Az eredeti forgatókönyv megváltoztatására azért volt szükség, mert Anakin átállása a sötét oldalra a harmadik rész kulcsa, ez pedig az első változatokban csak kevéssé került egyértelműen kibontásra. Emiatt lett lecserélve a film elejére tervezett nagy, sokszereplős csata, és lépett a helyére az Anakinra és Obi-Wanra koncentráló űrhajós küzdelem, de a lázadók köré épített szál bővebb bemutatása is ezen koncepciónak esett áldozatul. Anakin középpontba helyezése szükséges volt ugyan, de így több korábban betervezett elemet el kellett hagyni, köztük olyat is, amelynek a második részben már elő is készítették a terepet. Ez az egyszerű nézőnek nem volt különösebben probléma, azonban a "Star Wars"-fanok bizonyos történetszálak mellőzése miatt megorroltak Lucasra, aki végül különböző kapcsolódó regényekben volt kénytelen megadni a válaszokat. Szintén Anakin jellemének pontosítása tette szükségessé, hogy szinte a forgatás utolsó pillanatában módosítsa Lucas, hogy miért is áll át az ifjú jedi a sötét oldalra. Korábban a fő motivációja az volt, hogy a Köztársaságot akarta megvédeni a vélt jedi-hatalomátvételtől, az átgondolt koncepcióban viszont már Padmé halálát akarta kivédeni a sithek tudásával, ésbelátható, hogy ez az árnyalás szükséges volt, ám a két verzió keveredése kissé furán hat a történetben.

A fonalat három évvel "A klónok támadása" cselekménye után veszi fel a mozi. A Köztársaság és a Dooku gróf vezette szeparatisták között a polgárháború még mindig tart. Darth Sidious jobbkeze, azaz Dooku és rettegett tábornoka, Grievous számos helyen ütnek rajta a Köztársaság csapatain, ezek egyike során pedig elrabolják Palpatine-t, ám Obi-Wan és Anakin rajtaütnek a lázadók hajóján, és kiszabadítják a főkancellárt. Anakint kínzó álmok kezdik gyötörni, melyekben felesége közelgő halálát vizionálja, ráadásul egyre gyanakvóbbá kezd válni a Jedi Tanácsot illetően, főleg miután nem kapja meg a szerinte neki járó mester címet. Palpatine közben egyre nagyobb mértékben vonja befolyása alá a várandós Padmé elvesztése miatt aggódó Anakint, aki viszont lassan rájön, hogy a rettegett Darth Sidious nem más, mint maga Palpatine, ám a főkancellár ekkorra már teljesen behálózza őt, és a sötét oldal titkainak felfedése után azt kéri, csatlakozzon hozzá…
A korában világrekordnak számító számítógépeseffekt-mennyiséggel ellátott mozi kritikailag és anyagilag is kiköszörülte a második felvonással a sagán esett csorbát, hiszen jövedelmezőségi adatait nézve nem esett meg ismét az a szégyen, hogy az éves bevételt tekintve más alkotás megelőzte volna, s néhány boxoffice-mutatót tekintve még rekordokat is döntött.

"Star Wars"-filmről lévén szó, természetesen a zeneszerzői poszt egyértelműen John Williamsé volt, aki a korábbi részekhez hasonlóan ezt a művét is a London Symphony Orchestra és a London Voices közreműködésével vette fel. A komponista pályafutása során talán soha nem volt olyan leterhelt, mint a 2005-ös évben, mivel ekkor négy film zenéjén is kellett dolgoznia: "A sith-ek bosszúja" mellett a "Világok harca", az "Egy gésa emlékiratai" és a "München" score-jának megalkotását is elvállalta, s ez 73 évesen nem kis teher volt számára – pláne, hogy a 2004-es év sem a pihenésről szólt az esetében. S hogy e terhelés ellenére az egyik legjobb "Star Wars"-zenét alkotta meg, az azt gondolom, mindent elmond a szerző kiemelkedő kvalitásáról. 

Zenei értékelés: 10/7

Noha tulajdonképpen már nem nagyon találunk olyan történetet a Bibliában, melyet ne filmesítettek volna meg legalább egyszer, ennek ellenére a History Channel is elkészítette a saját, tízrészes verzióját, aminek a nagyképű „The Bible” címet adta. Talán nem túl erős ez a jelző, hiszen a világ legolvasottabb könyvét egészében lehetetlen megfilmesíteni néhány órában, és ez vélhetőleg e miniszériával sem sikerülhetett, a maga 561 perce ellenére sem. A három nem túl ismert, tévéfilmek és -sorozatok terén mozgolódó rendező, valamint öt író jegyezte epizódokat (melyek a kezdetek kezdetétől Jézus keresztre feszítéséig szaladnak át az eseményeken) 2013 tavaszán vetítette a csatorna, részenként 10-13 milliós nézettséggel. A 22 milliós költségvetés alaposan korlátozta a szóba jöhető színészeket, emiatt közöttük ismert nevet nem találunk (például Jézus alakítója, a portugál Diogo Morgado többnyire  végtelen hosszúságú szappanoperákban játszott korábban), egyedül a narrátorként közreműködő Keith David („A szakasz”, „Felhőatlasz”) tekinthető kivételnek. Arról, hogy a névtelen színészgárda felnőtt-e a feladathoz, hazánkban hivatalosan egyelőre nem lehet meggyőződni, de elképzelhető, hogy a szériával talán már ez év karácsonyának tájékán találkozhatnak a nézők valamelyik kereskedelmi csatornán.

Úgy adódott, hogy a stáblistán ezúttal a zeneszerzőé (akinek két társa is van) a legismertebb név. A napjainkban leggyakrabban blockbustereknél feltűnő Hans Zimmert talán a téma fogta meg, hogy elvállalta ezt a kisebb volumenű felkérést, és hozta magával Lorne Balfe-ot is, aki eddig olyan moziknál segédkezett neki, mint az „Eredet”, „A sötét lovag: Felemelkedés” vagy éppen a „Sherlock Holmes”. Hozzájuk társult szólistaként a feltehetően a saját vokálrészeit jegyző Lisa Gerrard is, aki 1999-ben aratta első filmzenei sikerét „A bennfentes” score-jával, majd egy évvel később, Zimmerhez csatlakozva történt meg a diadalmas bevonulása a „Gladiátor” révén. Ezt követően még együtt dolgoztak „A Nap könnyei” muzsikáján is, majd az együttműködés mintegy tíz évre megszakadt. Ugyan az énekesnő-dalszerző a Zimmer-közeli komponisták környékén többször is felbukkant (Harry Gregson Williamsszel közösen írt egy dalt „A tűzben edzett férfi”-hez, illetve Ilan Eshkerivel együtt szerezte a „Torta” score-ját), ám egészen 2013-ig kellett várni a Zimmerrel közös folytatásra.

Ahhoz, hogy megkedveljük ezt az aláfestést, egy nem elhanyagolható pontjához megértően kell hozzáállnunk: ez pedig a régimódi hangzásvilág. Hogy a költségvetés nyomta-e rá a bélyegét a muzsika teljes egészére (valószínűleg igen), vagy pedig az alkotók vélték úgy, hogy a legjobb mellőzni a szimfonikus zenekart, nem tudni biztosan, de az tény, hogy – szigorúan a hangzást tekintve – a megközelítés, minden monumentalitása ellenére, egy olcsó produkciót idéz. Ugyan a rohamosan fejlődő technika már lehetővé teszi, hogy a vonósokat szoftverek vagy szintetizátor helyettesítse, ám attól még hallhatóan imitációk maradnak. Erre példa Thomas Bergersen, a Two Steps from Hell nevű, a trailerzenék világából érkező formáció egyik tagjának „Illusions” című, 2011-es szóló produkciója, amelyen hiába található olyan szenzációs felvétel, mint a nyitó „Aura”, ha egyszer az albumot a fülsértően műanyag, vonósokat mindössze távolról megközelítő hangzás miatt képtelen vagyok egyhuzamban végighallgatni. Ám itt jön képbe az, hogy ha nem feltétlenül csak a nagyszabásúságra tör egy zeneszerző, akkor lehet ezt jól is csinálni, a Zimmer-Balfe-Gerrard triónak pedig összejött.

A „Faith”-szel nyit a kiadvány, ami egy afféle stáblista alatti összegző kompozíció, és ezzel megkapjuk a lemez koronáját, mely valamiért előre került. E méltóságteljes, remekül felépített, Lisa Gerrard jellegzetes hangjával megtoldott 12 percben némileg szerényebb formában visszaköszön ugyan a „Gladiátor” szellemisége, de kopírozásról szó nincs. Persze ha nagyon akarjuk, a teljes score-ban néhol felfedezhetjük a Zimmer jegyezte „Arthur király” egyik zenei motívumának nyomait, de mindez nem ölt zavaró méretet. A fent emlegetett régimódiság az olyan szerzeményekben ölt leginkább testet, mint az „In the Beginning”, a „Roma’s Lament”, de a nem a legkorszerűbb szintihangzás mintegy leplezve van azzal, hogy élő vagy legalábbis annak ható hangszerek hangjai egészítik ki, mint például fuvola, furulya, különféle dobok és etnikus hangszerek, de a „Journey”-t meg egy vélhetően hangmintakollekcióból kiemelt férfi vokál színesíti. Lendületesebb részt keveset találunk (tulajdonképpen csak a „Pentecost”, valamint a „Creation Choral” második fele ilyen), de a komplett műnek jót is tesz az a viszonylagos visszafogottság, mint amit a lefojtott hangú zongorával előadott „Zedekiah’s Sons”-ban, az örmény dudukot és a manipulált cimbalom hangjára emlékeztető kíséretet bevető „Daniel Prays”-ben, illetve az említett „Journey”-ban is tapasztalhatunk.

Az elmúlt húsz évben az animációs filmek terén talán kijelenthető, hogy a legmeghatározóbb szereplő a Pixar volt. A számítógépes animáció úttörőjének számító céget 1986-ban alapította meg egy kis csapat, s rögtön ebben az évben Oscar-jelölést is értek el a "Luxo Jr." című kisfilmmel. Korai kiemelkedő sikerüknek az 1988-as "Tin Toy" című rövidfilm tekinthető, melyért az Oscart már meg is kapták. A Pixar első nagy durranása, a "Toy Story - Játékháború" 1995-ben került bemutatásra. A "filmtörténelmi jelentőségű alkotás" titulust megérdemelten illesztik a mű címe mellé, hiszen ez az első egész estés, teljes egészében számítógép-animációval készült mozi. Szinte minden korszakalkotó filmről elmondható, hogy igen viszontagságos körülmények között születtek, s ez a "Toy Story" esetében sincs másként. A rendező, John Lasseter a rajzfilmek készítésével először a Disneynél találkozott még a nyolcvanas években, ekkor ugyanis animátorként dolgozott a stúdiónál. Bár az egeres filmcég ekkoriban egyik legsúlyosabb válságát élte, de néhány emlékezetes alkotás azért kikerült a kezeik közül, például a "Tron", mely Lasseter egyik legfontosabb inspirálója volt. Meglátta a komputeres animációban rejlő lehetőségeket, és pályáját úgy alakította, hogy e téren legyen lehetősége az előrehaladásra. Dolgozott a Lucasfilmnek is, de végül az önálló utakat járó Pixarban látta meg az esélyt, hogy megvalósítsa álmát. A "Tin Toy" sikere után a Disney is felfigyelt az akkor már Oscar-díjas direktorra, valamint a Pixarra, Jeffrey Katzenberg Disney-vezér pedig egy egész estés film elkészítésével bízta meg a kis csapatot. Ennek a története a "Tin Toy" sztoriján kellett, hogy alapuljon, végül ezt a kérést Lasseterék tudták is tartani. A stúdiómogul által lefektetett pénzügyi keretek azonban finoman szólva sem a kis cégnek kedveztek, hiszen a szerződés értelmében a Disney kizárólagos jogokkal bírt a film és a karakterek felett, a Pixar pedig a jegybevételnek csak a 12,5%-át kapta. Ráadásul a Disney bármikor leállíthatta a projektet, gyakorolhatta a művészi kontrollt és joga volt elkészíteni a folytatásokat, akár a Pixar nélkül is. Az óvatoskodásnak érthető módon volt alapja, hiszen egy járatlan úton indultak el a készítők, de utólag belátható, hogy a Disney történetében az egyik legjobb döntés volt, hogy felkarolták a kis animációs céget. 

     A film forgatókönyve egy igazi csapatmunka lett, konkrétan heten írták, köztük a  később a "Fel!"-ért Oscart kapó Pete Docter, az ezt a díjat a "Némó nyomában"-ért és a "Wall-E"-ért kétszer is megkapó Andrew Stanton, a "Bosszúállók" rendezője, Joss Whedon, számos Disney-siker ("A szépség és a szörnyeteg", "Az oroszlánkirály") írója, Joe Ranft, a szintén több sikerfilmen dolgozó Alec Sokolow és Joel Cohen, valamint maga a rendező - persze ennek a sokadalomnak megvoltak az okai. A két főkarakter, azaz a cowboy Woody és az űrhajós Buzz Lightyear rengeteg változtatáson ment át, míg a végleges jellemüket és külalakjukat, sőt nevüket megkapták. A végső verzió azonban egy szenzációs ötlet lett, hiszen a    vadnyugat és a sci-fi világa találkozott a két karakterben, ami rengeteg komikus szituációt eredményezett. A sztorit a "buddy" mozik stílusába vitték el, annak szinte minden elemét felvonultatva, így olyan filmek voltak a szkript előképei, mint a "Halálos fegyver" vagy a "48 óra", természetesen az erőszak mellőzésével. Később a Disney a felnőtt korosztály megcélzását is kötelezővé tette az alkotóknak, ami megint csak nem volt egy rossz döntés az összkép szempontjából. A Woody gonosszá formálására tett törekvések azonban katasztrofális rendelkezésnek bizonyultak, olyannyira, hogy az első tesztvetítések után leállították a forgatást, annyira nem nyerte el a tetszését a Disney vezetőinek, sőt maga Lasseter is úgy gondolta, hogy vállalhatatlanul sok gonosz szereplője lett a sztorinak, mindenki vagy dühös volt, vagy boldogtalan. Végül a Pixar kapott egy utolsó lehetőséget, s ezt úgy használták ki, hogy mellőzték mindazokat a disneys utasításokat, amit rossznak gondoltak, s szinte egy teljesen új forgatókönyvet írtak, melyre végül már a Disney is rábólintott. 

Zenei értékelés: 10/4

Richard Lester a „Superman 2.”-vel kapcsolatos, amolyan bedolgozásszerű közreműködésével kellően pozitív benyomást keltett a Warner Bros. illetékesei szemében, így a széria harmadik részénél már teljes értékű direktorként lehetett jelen. A végeredmény azonban ezúttal sem sikerült túl fényesre, sőt, elődeihez viszonyítva még inkább megosztotta a nézőket, ami egyfelől a karakterek terén történt kisebb változtatásoknak tudható be (mellőzve lett például az ősi ellenség, Lex Luthor), másfelől pedig annak, hogy az erőltetett komikum és a gagyi trükkök révén szembetűnően komolytalan produktum került ki a stúdió falai közül. A főszereplőt természetesen ezúttal is Christopher Reeve formálhatta meg, aki nemhogy csalódást nem okozott, hanem a meghasonlott szuperhőssel kapcsolatos alakítása okán még kedveltebb lett rajongótábora körében.

Supermannek ezúttal Ross Webster mágnással (Robert Vaughn) kell szembeszállnia, aki alkalmazottja, a munkanélküliből gyakorlatilag egy csapásra informatikai zsenivé avanzsálódott Gus Gorman (Richard Pryor) segítségével igyekszik hatalomra törni, s ezzel párhuzamosan félreállítani az ezen célkitűzését megakadályozni kívánó szuperhősünket. E fő szál mellett Clark visszatér egykori lakhelyére, Smallville-be, ahol találkozik régi szerelmével, Lana Langgel (Anette O’Toole), illetőleg a Gustól kapott mesterséges kryptonit révén létrejövő személyiségváltozását is figyelemmel kísérhetjük, melynek eredményeként addigi jellemének szöges ellentétévé válik.

A „Superman 3.”-hoz kapcsolódó filmzenealbum első ízben a film premierjével azonos időben jelent meg bakeliten, valamint kazettán, később pedig ugyanezen, közel negyvenperces tartalom CD-n is napvilágot látott. Bár e kiadvány tartalmát tekintve nem nevezhető úttörőnek, mégis mérföldkőként említhető, hiszen ez volt az első olyan filmzenealbum, amely instrumentális részeket és betétdalokat egyaránt magában foglalt – hat évvel később pedig egy másik szuperhősfilm, a „Batman” írt hasonló történelmet azzal, hogy az első olyan mozi lett, amelyhez külön betétdalos és külön instrumentális album tartozott.

A nagyzenekari aláfestésről ezúttal is a rendező alkotótársa, Ken Thorne gondoskodhatott, aki ezúttal jobban kilépett előde, John Williams árnyékából, aminek eredményeként a muzsika több mint a fele saját elképzelése szerint íródott (persze javarészt a williamses hangulatokhoz hűen), a fennmaradó hányadot pedig a népszerű és közkedvelt motívumok adaptációi teszik ki. Minthogy a filmben megszaporodtak a vígjátéki elemek, a score-nak is ebbe az irányba kellett fordulnia, ami az albumnyitó „Main Title”-ben, valamint a Pryor karakteréhez íródott „Gus Finds A Way”-ben egyaránt szembetűnő: ezeknél olyan zenei megoldások hallhatóak, melyek engem a Carl W. Stalling tollából származó rajzfilmaláfestésekre emlékeztetnek. Mindezek a produkció jellegét figyelembe véve helyénvaló megközelítésnek számítanak, a képsoroktól függetlenül hallgatva azonban furán veszi ki magát az, hogy e dallamok az egyik legnépszerűbb szuperhős kalandjához tartoznak. Minden bizonnyal ez is tompítja a főtéma (ami a „Main Title” mellett a „The Struggle Within - Finale”-ben csendül még fel) élét, amely ilyen közegbe ágyazva nem igazán csillog úgy, ahogyan azt annak idején a „Superman” kapcsán megszoktuk. Thorne muzsikájának két momentuma is van, ami a szememben pozitív fényt vet munkájára: az egyik, hogy olykor hősünk jelenlétét a zenében csak a főtéma felvezetésében található első hat rövid szólamra szorítkozva jelzi (teszi mindezt például a „Saving The Factory - The Acid Test”-ben is), a másik pedig az önmagával küzdő karakter egyszerre drámai és fenyegető motívuma („The Two Faces of Superman”), mely remekül adja vissza a kettős én harcát.

Értékelés: 6/10

Helyszínünk egy gyorsétterem, ahol a középkorú menedzser, Sandra (Ann Drowd) idegeit az állandó hajtás mellett aznap olyan dolgok is megtépázzák, mint egy várható szakmai ellenőrzés, a lebetegedés miatti létszámhiány, vagy hogy egy hanyagságból nyitva maradó hűtő tartalma a zsömlék helyett a szemétbe kerül. Talán ez lehet az oka annak, hogy amikor egy magát rendőrtisztnek mondó, határozott férfi telefonál az étterembe azzal, hogy az egyik dolgozó pénzt lopott egy vendégtől, amire tanúk is vannak, Sandra készségesen együttműködik vele. Beckyt, a gyanúsítottat (Dreama Walker) félrehívja az egyik helyiségbe, ahol a hívó felszólítására megmotozza, és még akkor sem kezd el gyanakodni, amikor elhangzik az újabb telefonos instrukció: teljesen vetkőztesse le a lányt, hátha más módon rejtette el a bankjegyeket. Azonban a férfi még itt sem áll meg...

A legtöbb ember (mármint akiben hajlam van egyáltalán ilyesmire) még gyerekkorában letudja a telefonbetyárkodást. De mi történik akkor, ha valakinek ez felnőtt fejjel okoz élvezetet, és nem áll meg a „Halló, Kis lakás? Akkor cserélje nagyobbra!”-féle jópofizásoknál? Erről szól a „Szolgálatkészség”, mely hazánkba egyelőre csak egy filmfesztivál keretén belül jutott el. Craig Zobel író-rendező második mozija egy feszengős, igazán kellemetlen másfél órát jelent, hiszen egy ember – egyre inkább eldurvuló – megaláztatásainak vagyunk szemtanúi. Az ezt elszenvedőt alakító Dreama Walker hitelesen hozza a lelki terror alatt tartott, a megpróbáltatásokat egyre inkább beletörődően tűrő áldozatot, ahogy a másik főszereplő, Ann Drowd is sikerrel küzd meg az egyszerű gondolkodásmódú, egy kis hízelgésre és dicséretre vagy határozottságra mindent vakbuzgón teljesítő, könnyen manipulálható menedzser karakterével, míg Pat Healyvel pedig egy igazán jól utálható színészt sikerült előkapni a zaklató karakteréhez. Plusz adalék, hogy a történet nemcsak, hogy megtörtént, de Amerika-szerte többtucatnyi hasonló eset fordult elő, amikor a szituáció fokozatosan szexuális zaklatássá változott. És mielőtt a mégis-hogyanokra adott választ elintéznénk az egyesek által preferált „hát ezek az amcsik nem normálisak”-kal, azért ne feledjük, hogy az emberi naivitás és befolyásolhatóság – pláne, ha határozottsággal találja szembe magát – nem ismer határokat, így országhatárokat sem.

A zenei aláfestést Heather McIntosh jegyzi, aki e téren még nem rendelkezik nagy múlttal, hiszen ez az első ilyen jellegű próbálkozása, ám úgy néz ki, a hátrányt gyorsan szeretné ledolgozni, mert 2013-ban már két játék- és egy dokumentumfilm stáblistáján is megtaláljuk a nevét. A „Szolgálatkészség”-hez születő munkájával kapcsolatosan felemás érzéseim vannak. Az itt csellón, cselesztán, elektromos gitáron, illetve a xilofonszerű glockenspielen is közreműködő művész egyfelől egy kétségkívül egyéni hangulatú, hideg és nyomasztó score-t alkotott, amely ugyanakkor meglehetősen monoton is lett. Érzésem szerint a vezérhangszernek megtett csellót nem véletlenül halljuk csak ritkán szóló szerepben a filmzenékben, hiszen itt is annyira magára irányítja a figyelmet (például a zongorával és gitárral is kísért „Compliance”-ben, vagy a „Sandra’s Walk”-ban, ahol marimba, netán a „Van Arrives”-ben, ahol dob a másik fő közreműködő), hogy hallatán inkább egy csellistáról szóló drámát képzelünk magunk elé, sem mint a mozi valódi témáját. Bár a szerző félórás műve kapcsán többeknek beugorhat a „Rekviem egy álomért” aláfestése Clint Manselltől, esetleg Michael Nyman neve (ami utóbbi esetében főleg az alkalmazott instrumentumokból adódhat, mert az összetettséget tekintve már nem áll meg az analógia), az egyaránt lehangolóan nyikorgó „Becky’s Lament” és az „It’s Been a Very Hard Day” hallatán inkább a hasonló szerzeményekre karriert alapozó Jonny Greenwood fájdalmas darabjai juthatnak a hallgató eszébe.

Valentin-nap alkalmából az elmúlt öt évtized emlékezetes romantikus filmjeinek zenéiről készítettünk egy összeállítást, melyben évtizedes bontásban mutatunk be néhány, az adott korszakra jellemző érzelemdús muzsikát.


A hatvanas évek

A hatvanas évek egyik legkedveltebb romantikus komédiája volt a Truman Capote regényét alapul vevő "Álom luxuskivitelben - Breakfast at Tiffany", melyben a főszerepben látható Audrey Hepburn egyik legemlékezetesebb alakítását nyújtotta. A bohókás, naiv és különc Holly szerepe különösen jól állt a színésznőnek, sőt olyannyira, hogy Hepburn s karaktere szinte teljesen összeolvadt az emberekben, azonban a valóság teljesen más volt, hiszen a színésznő közismert volt zárkózott természetéről, Holly azonban egy extrovertált, zsibongó, a figyelem középpontjában lévő és azt élvező lány, így a művésznőnek komoly nehézséget is okozott, hogy önmaga ellenpólusát alakítsa. Noha Capote gyakorlatilag Marilyn Monroe-ra írta a regényben a karaktert, ám a szőke szépség ügynöke javaslatára elállt a szereptől, mivel tartott tőle, hogy a könnyűvérű Holly karaktere nem tesz majd jót karrierjének. A rendező kiválasztása sem volt egyszerű, hiszen több fiatal direktor neve szóba került, például John Frankenheimeré is, ám végül a film megtalálta a legmegfelelőbb embert, Blake Edwardsot. A produkció hallhatatlanságában komoly szerepe van zenéjének is, amit Henry Mancini komponált. A score az egyik legdallamosabb filmzene, ami valaha íródott, hiszen a szerző imádta a dallamorientált megközelítést, mely itt a jazzesített bossa novából, csacsacsából és mambóból építkezett. Ezek alapja pedig egyfajta lounge megközelítés volt, sőt Les Baxter stílusa is felemlegethető Mancini e muzsikájával kapcsolatban. Ezeknek köszönhetően a score egy kellemes bármuzsika, illetve vokál nélküli hatvanas évekbeli tánczene jellegét ölti, amit manapság talán a showmuzsika címkével látnánk el.
Az Oscar-nyertes aláfestés mellett viszont egy másik kulcsfontosságú zenei alkotóeleme is van a mozinak, ez pedig nem más, mint a "Moon River" című dal. A kultikus számot Mancini mellett Johnny Mercer szövegíró jegyzi. A zeneszerző eleve úgy alkotta meg a nótát, hogy az illeszkedjen Hepburn korlátozottnak tartott hangterjedelméhez, ezért ennyire halk és csordogáló, szinte monoton a dal. A stúdió vezetőinek a tetszését viszont annyira nem nyerte el, hogy már egy helyettesítésen is gondolkodtak, ám amikor ezt felvezették a színésznőnek, az ezekben a szavakban tört ki: "Csak a testemen keresztül!" S végül neki lett igaza, hiszen a "Moon River" egy igazi klasszikussá nőtte ki magát az eltelt fél évszázad alatt, az Oscar mellett az év legjobb felvételének járó Grammy-díjat is megkapta érte a szerzőpáros, és nem mellesleg az Amerikai Filmintézet az elmúlt évszázad negyedik legjobb betétdalának választotta, ráadásul több mint ötszáz előadó dolgozta fel azóta, és kottái is milliós példányszámban keltek el.

Összeállításunkat folytassuk egy újabb Hepburn-darabbal, egy hasonlóan kultikus nagy mozival, a "My Fair Lady"-vel. A G.B. Shaw darabján alapuló musical 1956-ban debütált, de ekkor még csak színpadon. A zenéjét Frederick Loewe, a szövegkönyvét Alan Jay Lerner jegyezte, az első változatban pedig Rex Harrison és Julie Andrews alakították a két főszerepet. Az arrogáns, nőgyűlölő beszédtanár, Henry Higgins és a sajátos akcentussal rendelkező fiatal lány, Eliza Doolittle az Edward-kori Angliában játszódó története az ötvenes-hatvanas évek egyik legnagyobb musicalsikere volt, viszont a premiert követően nyolc évnek kellett eltelnie, mire a mozivásznon is feltűnhetett a darab. A férfi főszerepre Harrisont kérték fel, míg a nőit Hepburnre osztották, akinek hangját viszont kevésnek tartották a dalokhoz, így az éneklés terén egy szám kivételével végül Marni Nixon helyettesítette, ám ezen egy dal alapján sokan fejezték ki értetlenségüket az utólagos szinkronizálás miatt, lévén úgy vélték, Hepburn is alkalmas lett volna a feladatra. Ám Harrisonnal is meggyűlt a készítők baja, mivel a színészlegenda kijelentette, hogy ő csak élőben hajlandó énekelni, és utórögzítésről szó sem lehet. Így egy addig nem alkalmazott technikával, drótnélküli mikrofonokkal rögzítették a képekkel együtt Harrison hangját is. A mozi nyolc Oscar-díjat is kiérdemelt, többek között a legjobb filmét, és négy jelölés után végre George Cukor rendező is hazavihette az aranyszobrot. A film dalokon túli zenéjéért a musicalspecialista André Previn felelt, aki munkájáért úgyszintén részesült az Akadémia elismerésében, természetesen a legjobb adaptált, illetve kiegészítő zene kategóriában. Previn nagyjából negyedórás score-ja jól igazodik Loewe zenei jellegzetességeihez, hozza az európaias, musicales, nemes muzikális vonalat.

Az idén 70 éves David Cronenberget minden túlzás nélkül lehet a leghíresebb és legelismertebb kanadai filmrendezőnek nevezni, hiszen alkotásaival jelentős, díjakban is megmutatkozó megbecsülést ért el az elmúlt közel négy évtizedben. Torontóban született, és már fiatalon a művészetek szerelmese lett, ez leginkább történetek írásában mutatkozott meg, amit még a mai napig is űz, sőt filmjeit többször íróként is jegyzi. A középiskolában azonban figyelme a természettudományok, ezen belül is a biológia felé terelődött, egyetemi tanulmányait is ezen a vonalon kezdte meg, de később angol irodalomra váltott. Egyetemi évei alatt ragadta magával a filmkészítés varázsa, és a New York-i underground filmesek hatására kezdett forgatni egy baráti társaság tagjaival közösen, s e bandából rajta kívül még egy komoly pályát befutó rendező emelkedett ki, Ivan Reitman, akivel sokáig közösen is alkottak. Cronenberg végül 1967-ben diplomázott, és megjegyzendő, hogy osztályelsőként. Ekkortájt születtek első, a nagyobb nyilvánosság számára is ismert alkotásai, melyek főként a rövidfilm kategóriájába tartoztak. A 1969-es és 1970-es munkái, vagyis a "Stereo" és "A jövő bűnei" igazi szerzői mozik voltak, Cronenberg írta, rendezte, vágta és fényképezte ezeket, eredeti score-ral viszont még nem rendelkeztek, a filmekhez Reitman válogatott össze különböző zenéket. 1972-ben számos kisebb tévés produkciót találni a filmográfiájában, majd három évvel később elkészítette első közismert moziját, a "Paraziták - Shivers"-t. A producer és a zenei felelős ismét Reitman volt, tehát eredeti muzsika ide sem született. A moziban a rendező lerakta mindannak az alapjait, melyet később a biohorror és a testhorror címkékkel láttak el a filmkritikusok. Az emberi test szexualitással átszőtt bizarr ábrázolása, degenerációja egy igen egyedi látásmódú rendezőt sejtetett, és erre a filmstúdiók is kezdtek felfigyelni. Következő moziját, mint oly sokat pályafutása alatt, kanadai pénzből forgatta, ám ezzel már a nemzetközi hírnév is megérkezett. Az 1977-es "Veszett - Rabid" - Cronenberg jegyezte, rendkívül groteszk történetével - sikeres mozi lett, a direktor pedig tovább tudta fejleszteni az emberi testet kiforgató biohorroros stílusát. Az eredetileg kiszemelt Sissy Spacek helyett Reitman végül egy pornószínésznőt, Marilyn Chamberst protezsált be főszereplőnek, eredeti zenét pedig ez a mozi sem kapott. Az 1979-es "Fékevesztett erő - Fast Company" című dráma nem igazán tartozik a jelentősebb Cronenberg-darabok közé, ám annyit érdemes megjegyezni, hogy az első mozija volt, melyhez score-t komponáltatott, a zeneszerző Fred Molin lett.


Ugyanebben az évben viszont egy sokkal jelentősebb művét is bemutatták, ez volt a "Porontyok - The Brood" című, sci-fivel vegyülő horror, mely a rendező első igazán jelentős alkotása lett. A zeneszerzői posztra honfitársát, az NBC "Saturday Night Live" show-jának akkori zenei vezetőjét, Howard Shore-t kérte fel, ám mint közismert, ez a felkérés végül nemcsak egy filmre, hanem egy egész pályafutásra szólt, hiszen a zeneszerző és a direktor azóta is elválaszthatatlannak számítanak, és a filmvilág egyik legismertebb kollaborációja fűződik az eddig tizennégy mozit felölelő együttműködésükhöz. Shore számára is kiemelten fontos állomás a "Porontyok", hiszen első filmzenéjét írta ehhez a mozihoz. Mivel a költségvetés alacsony volt, így valami különlegeset és olcsót kellett alkotnia. Ezt végül vonósokban találta meg, akik elképesztően disszonáns kompozíciókat játszva teszik próbára a hallgatót, bár a film bizarrságához tökéletesen passzol a zenei anyag. A score tulajdonképpen sokat merít Bernard Herrmann a "Psycho"-hoz írt aláfestéséből, annak vonósokra írt szerkezetéből, ám dallamosság és harmónia tekintetében hasonlóságot már nem igazán találunk.
1981-ben egy újabb filmmel jelentkezett Cronenberg, ez volt az "Agyfürkészők - Scanners". A futurisztikus horror a nehezen emészthető látványában ugyan nem különbözött a rendező korábbi alkotásaitól, de az erős szexuális utalások, a polgárpukkasztás elmaradt - igaz, itt egy emlékezetes jelenetben egy testrész azért szétpukkad. A mozi voltaképpen elég jövedelmező lett, ráadásul a kritika sem fogadta rosszul, és sokan már ekkor felfedezték, hogy Cronenberg nem az ijesztgetős rémfilmek útját követi, mivel nála a groteszk s olykor gyomorforgató látványnak és jeleneteknek igenis komoly mondanivalójuk van. Mivel a költségvetés igen szerény volt itt is, így a zene terén sem kapott nagy mozgásteret a szerző, aki emiatt a kor bevett hangszeréhez, a szintetizátorhoz nyúlt. Akkoriban számos, máig alapnak számító szintis horrorzene született, gondoljunk John Carpenter vagy a Goblin alkotásaira, ám ezek többnyire dallamosságuk miatt lettek kedveltek, azonban ha a főtémát nem nézzük, akkor általában szörnyű hallgatnivalók ezek. Shore is ezen a vonalon indult el, ám ő nem írt jellegzetes vezérmotívumot, viszont a zörgéses, hörgéses, zajeffektekkel súlyosbított részeket egy tanult zeneszerzőhöz illően dolgozta ki. A végeredmény ugyan így sem lett hallgatóbarát, és fényévekre van "A Gyűrűk Ura" komponistájától, de kétségtelen, hogy a filmhez érdekes hangulatot teremtett a score-ral, s megmutatta, hogy milyen az, amikor egy klasszikus zeneszerző ír szintetizátoros horrormuzsikát.