Köszöntjük az új olvasókat! Ez az oldal a Filmzene.net portál blogja, bővebb tartalomért keresd honlapunkat, ahonnan például megtudhatod, mely zenék voltak a tavalyi év legjobbjai. 

Zenei értékelés: 10/10

Egy történelmi tényeket alapul vevő, világháborús mozi alkotói előtt nagyjából két út áll. Az egyiken elindulva a valós események vázára húzott fiktív sztori ellenére is fontos szempont marad az áldozatok előtti tiszteletadás, míg a másik irányba haladók inkább a szórakoztatásra helyezik a hangsúlyt. Fjodor Bondarcsuk „Sztálingrád”-ja az utóbbi kategória tagjának tűnik. A második világégés fordulópontjának tartott, 1942 augusztusában kezdődő és közel fél éven át dúló kegyetlen, kompromisszumot nem ismerő csata során másfél millió ember halt meg, míg végül a korábban szinte a földdel egyenlővé bombázott, Volga melletti városban a szovjetek megálljt parancsoltak az előretörő németeknek. Bondarcsuk víziója, mely egyúttal az első orosz IMAX 3D-mozi is, 1942 őszén játszódik, amikor a városban a nácik egy stratégiailag fontos épületet próbálnak elfoglalni, ám dühödt ellenállásba ütköznek. Eközben a szembenálló felek közül néhányan érzelmileg is próbatétel előtt állnak, hiszen míg a németek századosa beleszeret egy helybéli nőbe, akit óvni próbál, az épületben helytálló férfiak az ott élő fiatal lányt szeretnék mindenáron megvédeni.

Ami a látványt illeti, a filmben e szempontból nagyítóval sem lehetne hibát találni. A hollywoodi mércével mérve nevetséges, harmincmillió dolláros büdzsé minden egyes bankjegyének szépen meglátszik a nyoma: az egy egykori gyár területén felépített belváros egészen elképesztően grandiózus díszlet, a CGI pedig majdnem mindig illúziókeltő. A szereplők közül egyedül a romantikus lelkű náci tisztet alakító Thomas Kretschmann ismert név (aki érdekes módon húsz éve már közreműködött az azonos című és témájú német produkcióban is), ám hazánkban ismeretlen orosz kollégái is tisztességesen teljesítenek. Kifejezetten emlékezetes karakterek egytől egyig: a forrófejű, gyűlölettől fűtött bakától kezdve a szótlan, egykori operaénekes katonán át a két női szereplőig. De végül elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amikor szót kell ejteni arról, hogy mi csúszott mégis sajnálatos módon félre.

Akadnak bizonyára, akik olykor lelassulónak találhatják a produkciót, de mivel Andrej Tarkovszkij komótos tempójától még így is fényévekre járunk, ez mindössze egyéni tűrésküszöb kérdése. Zavaró, hogy háborús film esetében nem ennyire tűéles képhez vagyunk szokva, sokszor túlzottan stúdió- vagy színházszagú lesz emiatt egy-egy belső jelenet, így aki dokumentarizmust keres, az bizony sokáig kutathat. De ha még ezt el is fogadjuk a formátum miatt, az operatőri munkára nincs semmilyen mentség. Aki látta a hatásos, a „What a Wonderful World” című Louis Armstrong-klasszikus átértelmezésével ellátott trailert, annak bizonyára feltűnt, hogy szinte egyetlenegy állókép sem szerepel benne, amit kifejezetten aggasztónak találtam már akkor, és sajnos aggodalmam be is igazolódott. Makszim Oszadcsij operatőr - és nyilván Bondarcsuk - ugyanis olyan túlzott módon ragaszkodott a steadicamhez és a fahrtokhoz, hogy az eredmény messze repítette a filmet a hatásosságtól. Pontosan annak a koncepciónak az inverzét látjuk, amikor a kamera még egy sima irodai beszélgetést is olyan rázkódással rögzít, mintha egy vihar közben gumikötélen lógna egy földrengés kellős közepén. Itt épp ellenkezőleg történik: folyamatosan siklik, és tovább ront a helyzeten a főleg a „300”-ból ismerős, indokolatlan mennyiségű lassítás is, mely ilyen mértékben már hatástalan. Ezek a zavaró tényezők pedig túlzottan elidegenítik a nézőt a mozitól, ahelyett hogy az ostrom részesévé tennék.

Zenei értékelés: 10/5

Ha egy filmben már az első percben belecsapnak a lecsóba, akkor abból kisülhet meglepően jó dolog is (mint történt ez például a „Szemfényvesztők” esetében), de a másik véglet az, amikor aránytévesztés miatt az egész produkció mindössze annyit ér, mint a belecsapás után szétfröccsent lecsó, amely fogyaszthatatlanná válik. A „Versenyfutás az idővel” utóbbi esetre példa, és biztos vagyok abban, hogy idén ennél rosszabb filmet már nem fogok látni. De várjunk egy kicsit, hisz még csak február van... Nem, nem fogok látni.

Brent Magna (Ethan „Bocs-kellett-a-pénz” Hawke) valaha autóversenyző volt, és bár visszavonult, képességeit most ismét kamatoztathatja. Ugyanis egy titokzatos férfi hívja fel, aki közli vele, hogy mostantól csakis az ő utasításait követheti, ha pedig nem így történne, annak túszként fogva tartott felesége fogja kárát látni. Magna emiatt ül be egy felturbózott és bekamerázott sportkocsiba, hogy a nyomába szegődött rendőrséget kicselezve, a körülmények áldozataként utastársává váló fiatal lány (Selena Gomez) társaságában nyaktörő tempóban száguldozzon Szófia utcáin a hang diktálta őrült feladatokat teljesítve, így próbálva megmenteni felesége életét.

Ethan Hawke halálos iramban próbált Vin Diesel és Paul Walker nyomába lépni, csak épp rossz társaságba keveredett, Courtney Solomon alkotásában ugyanis minden benne van a „Hogyan ne?” kézikönyvből. Az idő fenyegető szorítását felhasználó, valós idejűnek ható történés elméletben egy akciófilmnél képes az izgalmakat fokozni, ám az az igazság, hogy a „Versenyfutás az idővel” annak ellenére unalmas és érdektelen az első perctől az utolsóig, hogy szinte egyetlen pillanatnyi üresjárat nincs a cselekményben, ennek oka pedig - többek között - a monotonitás. A játékidő teljes egészében a szerepében abszolút hiteltelen, ellenszenves Hawke (akiről semmit nem tudunk meg, csak azt, hogy nagyon kemény fickó, elvégre fogpiszkáló lóg ki a szájából) száguld a kocsijával, ütközik, továbbmegy, ütközik, továbbmegy, ütközik, majd továbbmenne, de előtte még ütközik egyet - ez pedig hamar álmosítóvá válik. A fő gond viszont az, hogy elképesztően nevetségessé is.

Amikor egy forgatókönyv onnan indul ki, hogy feltétlenül meg kell lennie az új Guinnes-rekordnak, már ami az ugyanazon mozgóképben összetört járművek számát illeti, az már nem a legígéretesebb kezdet, de ha ehhez még olyan nevetséges túlzások is kapcsolódnak, mint ez esetben, akkor aztán tényleg paródiává süllyed az egész. Ebben a rendkívül igénytelen képi világú filmben minden felbukkanó autó szanaszét törik (lehetőleg előtte láthatatlan rámpára futva, mert úgy az igazán látványos), ahogy minden fel is robban, amit csak fel lehet robbantani, s amikor egy robbanást Solomon csak úgy érez teljesnek, ha azt még egy abba beledőlő oszlop is tetézi, akkor aztán már tényleg nem tehet jobbat a néző, mint hogy az egészet a „Csupasz pisztoly” legújabb epizódjának veszi. Amennyiben Frank Drebin hadnagyot képzeljük a volán mögé, talán valamivel jobban szórakozunk a gátlástalan túlzások filmjén, de azt kétlem, hogy a stáb dicséretként fogná fel, ha a nézőktől a körmök tövig rágása helyett a fejcsóválást, vagy esetemben a hangos röhögést kapná reakcióként.

Február 6-án került a hazai mozikba 2014 első remake-je, a "Robotzsaru". A José Padilha rendezte vérfrissítésben Samuel L. Jackson, Michael Keaton, Gary Oldman és a címszereplőt alakító Joel Kinnaman működik közre, a zeneszerzői posztot pedig a rendező régi munkatársa, a brazil származású Pedro Bromfman tölthette be. Szerkesztőségünknek nemrégiben lehetősége nyílott arra, hogy interjút készítsen a komponistával, aki új projektje mellett többek között a Padilhával kialakult munkakapcsolatáról is beszélt.

- Hogyan kezdtél el érdeklődni a filmzenék iránt?

- Amióta csak élek, zenét tanulok, kezdetben Brazíliában, ahonnan származom, majd később az Egyesült Államokban, a Berklee-n. Mindig is szerettem a filmeket, de sokáig nem is gondoltam rá, hogy filmzeneszerző legyek. Emlékszem, még tiniként láttam a „Cinema Paradiso”-t, és mind a film, mind a zenéje nagy benyomást tett rám. Morricone zenéje mindig elképesztően hatásos!


- Első, világszerte is bemutatott filmed az „Elit halálosztók”, ahol nemcsak komponista, de zenei producer is voltál. Ez a poszt milyen plusz teendőkkel járt a komponálás mellett?

- Brazíliában teljesen másképp működik a filmkészítés, mint az Egyesült Államokban. Sokkal több mindenre kell figyelni, kisebb a költségvetés, az alkotóknak pedig több mindenre kell egyszerre figyelniük. Az „Elit halálosztók” készítésébe már a kezdet kezdetén becsatlakoztam, és mialatt José (Padhila, a film rendezője - a ford.) a forgatókönyvet írta, már arról beszélgettünk, milyen zenék kellenek majd, és melyikeket kellene újravenni, átdolgozni a filmhez. Három dalt vettünk fel különböző brazil zenekarokkal, ezeket én állítottam össze.

- A filmet rendező José Padilhával azóta már más alkotások kapcsán is együtt dolgoztál. Hogyan alakult ki ez a rendező-zeneszerző kollaboráció? 

- Egy napon, csak úgy a semmiből, érkezett egy telefonhívás Josétól. Egy közös barátunktól kapta meg a számomat, és megkérdezte, szeretnék-e vele együtt dolgozni egy National Geographic-dokumentumfilmen. Az volt az érdekes, hogy nem is hallotta egyik zenémet sem akkor még. Nagyon bíznia kellett a közös ismerősünkben… Elkezdtünk ugyan dolgozni a filmen, de hamar félbeszakadt a munka. Akkortájt José az „Elit halálosztók” első epizódjának forgatókönyvén dolgozott, a többi pedig már történelem.


- Nem nevezhetjük szokványosnak, hogy egy nagy költségvetésű hollywoodi mozinál egy kevésbé ismert komponista kapjon lehetőséget. Hollywoodi debütálásod, a „Robotzsaru” kapcsán elmondhatjuk, hogy bedobtak a mély vízbe. Nem volt túl éles a váltás ahhoz képest, amit Brazíliában megszoktál?

- Már egy ideje Los Angelesben élek, és több jelentős ügyféllel s projekttel találkoztam már. Bár valóban ez az első blockbusterem, de többéves filmes szakmai tapasztalattal rendelkezem, és volt mit mutatnom a producereknek, mielőtt meghozták a végső döntést. Emellett azért is Josét kérték fel a „Robotzsaru” rendezésére, mert ismerték a munkáját az „Elit halálosztók” sorozat révén. Így viszonylag egyértelmű volt, hogy engedik majd neki magával hozni azokat az embereket, akikkel ott együtt dolgozott.

Zenei értékelés: 10/8


Három asztronauta lebeg a végtelen űrben. Épp az űrállomáson végeznek külső munkát, ám életük hirtelen veszélybe kerül, amikor egy felrobbanó műhold széthullott részeiből számtalan darab csapódik bele megállíthatatlan meteorként az építménybe. Egyikük azonnal életét veszti, a tapasztalt Mattnek (George Clooney) pedig vissza kell hoznia egyre messzebbre sodródó társát, Ryant (Sandra Bullock), mielőtt mindkettejük oxigénje elfogy...
Az elmúlt pár évben, amióta reneszánszát éli a 3D (hiszen nem friss találmányról van szó, lévén az első hivatalos 3D-s film bemutatóját többnyire az ötvenes évekre szokták tenni), kevés olyan produkcióval akadhattunk össze, ahol ennyire megvolt a létjogosultsága a sokak által csak parasztvakításnak tartott technikának. Még az ezt újra népszerűvé tevő „Avatar”-nál sem éreztem olyat, mint Alfonso Cuarón filmjénél, hogy nem egy technikai erődemonstrációt látok, nem feltétlenül csupán az elkápráztatás a cél, s nem egy indok az egész a plusz szemüveg miatti magasabb jegyárra. A „Gravitáció”-nál a szembeszáguldó űrszemét láttán valóban akaratlanul is pislogunk egyet, és könnyebben átélhetjük az űrállomás fedélzetén lebegés érzését így, hogy körülöttünk minden más is lebeg. Ám ez mind szinte csak apró - ám valójában nélkülözhetetlen - kiegészítés, Cuarón forgatókönyvén és rendezésén túl az igazi érdem Emmanuel Lubezkié. A Föld felett, ahol már nincs fent és lent, a menedéket nyújtó űrállomás pedig akár halálos veszéllyé is válhat a kontrollálhatatlanul forgó űrhajós számára, Lubezki pörgő-forgó kamerája a lehető legillúziókeltőbben viszi bele a nézőt az események sűrűjébe, és klausztrofób érzést generál a belső terekben játszódó szcénáknál is.
Persze egy alapvetően kétszereplős alkotásnál (a harmadik közreműködő Ed Harris, aki Houston összekötőjének hangját adja) a hősökön is sok áll vagy bukik, az itteni duó viszont elérte azt, hogy egy pillanatra sem jutott eszembe: most bizony Sandra Bullock és George Clooney játsza el, hogy a túlélésért küzdenek; itt két űrhajós lebeg kiszolgáltatottan a végtelen űrben. Ott, ahol senki nem hallja a sikolyod, de ahol nincs is értelme sikoltoznod, hiszen aki segíthetne, talán már menthetetlenül eltávolodott tőled...

Zenei értékelés: 10/10

A 2100-as évek társadalma végleg kettészakadt. Míg a szegény réteg égbe törő felhőkarcolók romjaiban és egyéb lepusztult épületekben nyomorog, a gazdagok számára az Elysium nevű, az űrben lebegő és bolygónkról szabad szemmel is jól látható mesterséges építmény nyújt biztonságot, afféle nem földi Paradicsomot. Hogy a fentiek gondtalan életét ne árnyékolják be a lepusztult űrhajókon, a jobb élet reményében feljutni igyekvő lentiek, arról az űrállomás keménykezű biztonsági főnöke (Jodie Foster) gondoskodik. Eközben a Földön Max (Matt Damon) egyszerű gyári munkásként tengeti életét, azonban munkahelyi baleset éri, ennek következtében pedig mindössze néhány napja marad hátra. Csak úgy menekülhet meg, ha feljut az Elysiumra, ahol az ottani technológia megmentheti az életét, ám az illegálisan embereket szállító űrkompokra feljutáshoz a hálás köszönetnél jóval nagyobb áldozatra van szükség...

A kritikai és anyagi szempontból is komoly sikert aratott „District 9”-t követően mindenki felfigyelt Neill Blomkampra, így nem volt meglepetés, hogy következő alkalommal már jóval gigantikusabb összeget költhetett el, a mozi kidolgozott látványvilágán ez pedig rendesen meg is látszik, még ha egy része a szinte posztapokaliptikus látványt nyújtó városban is játszódik. Ezúttal jutott pénz neves színészekre: Matt Damonról Jason Bourne óta tudjuk, hogy nyugodtan rá lehet osztani keményebb fickók szerepét is, míg Jodie Foster sem először találkozik az érzelmek nélküli nő figurájával, e téren tehát biztosra ment a rendező. Története igazi ásza Sharlto Copley, a „District 9” ügyefogyott hivatalnoka, aki itt olyan élvezettel alakítja a kegyetlen Krugert, hogy rég láthattunk ennyire erős gonosz karaktert. És még valami. Noha a legtöbbször eredeti nyelven nézek filmeket, s mindenkinek meghagynám a döntési lehetőséget a szinkronos és a feliratos mozizás között, az elmúlt időszakban a filmes oldalakon már nevetséges méreteket öltő szinkrongyűlölettel nem tudok mit kezdeni. Épp ez a film remek példa arra, hogy Copley figurájához mennyire telitalálat lett a mozis szinkronban Epres Atilla hangja, akivel együtt tényleg elhiszem azt, amiről Copley eredeti orgánuma nem győzne meg, hogy ez a fickó aztán még a dédunokáimmal is le fog számolni, ha az útjába állok.

Bár a második Blomkamp-moziban a közeg látszólag megváltozott, hiszen közel 150 évet ugrunk előre az időben, ez csak a látszat. Ahogy a „District 9” idegenjei egy táborba voltak zárva, úgy esett most egy teljes bolygó fogságába az emberiség, legalábbis a csóróbbik része. Míg ott a földönkívülieket kerítés korlátozta, az új sztori színhelyének, a jövő Los Angelesének lakóit ugyan látszólag semmi, azonban mégis mindegyikük felett ott lebeg a boldog, de legalábbis gondtalan, betegségek és bűncselekmények nélküli élet legcsekélyebb reményének teljes hiánya. A dél-afrikai direktor ezúttal sem fukarkodik a mondanivalóval: míg 2009-es munkáját a legtöbben amolyan apartheidellenes kiáltványként értelmezték, a 2013-asban a társadalmi rétegek szembenállását akár a mexikói menekültek és az USA speciális viszonyára is rá lehetne ültetni. Mégis akadnak, akik visszalépésként tekintenek a rendező pályáján az „Elysium”-ra, ezzel pedig nem értek egyet: más kaliberről beszélünk ugyan, de ha David Lynch a „Mulholland Drive” után megcsinálja a „The Straight Story”-t, az visszalépés? Nem csupán műfajváltás? Igaz ugyan, hogy az „Elysium” egy jól sikerült, máshonnan ismerős elemeket csak jelentéktelen mértékben variáló akció-sci-fi lett „csupán”, ám talán nem is kívánt több lenni.

Zenei értékelés: 10/5

"Armageddon" - "Deep Impact", "Tűzhányó" - "Dante pokla", "Top Gun" - "Vasmadarak", "A Mars-mentőakció" - "A vörös bolygó": mindössze néhány példa a stúdiók közötti versengés azon szegmenséből, amikor alig pár hónapos vagy hetes premierkülönbséggel, hasonszőrű produkciók révén igyekeznek a mogulok jegyvételre csábítani a közönséget, és megmutatni, ki a jobb az adott témakörben. "Az elnök végveszélyben"-t jegyző Roland Emmerich 2013-ban a második olyan direktor volt, aki a Fehér Ház, illetve annak lakói ellen irányuló támadásra építette alkotását: az itthon a nyár elején mozikba került, Antoine Fuqua-féle "Támadás a Fehér Ház ellen"-t követően most Jamie Foxx, Channing Tatum és Jason Clarke főszereplésével egy másik aspektusból is megfigyelhető ezen incidens, illetve annak elhárítása.

A zenei kíséretről ezúttal is az elmúlt néhány Emmerich-filmhez szerződtetett duó, Harald Kloser és Thomas Wander gondoskodhatott, akik eddig mindössze az "Anonymus" című mozihoz komponált muzsikájukkal tudtak meggyőzni engem tehetségükről. Bár "Az elnök végveszélyben" a tengerentúlon a nyár közepe felé került bemutatásra, a zenei felvételekre már tavasszal sort kerítettek, az utómunkálatok elhúzódása okán - ami nem mellesleg jól jött a másik fehér házas filmmel azonos premierpárhuzam elkerülése érdekében is - tehát a megjelenéshez képest negyed évvel korábban dobozban tudhatták muzsikájukat. A scoring sessionre a Sony Pictures tulajdonában lévő MGM Scoring Stage-en került sor, ahol a 89 fős Hollywood Studio Symphony közreműködésével csendültek fel a dallamok. 
Jelen score-juk stílusával kapcsolatban egy interjú alkalmával így nyilatkozott Kloser: "A film a hazafiasságról is szól... de nemcsak szó szerint a hazafias érzelmekről, hanem a szabadságba, a demokráciába és a békébe vetett hitről is. Emellett van sok-sok futás, ugrándozás, lövöldözés, sikoltozás meg miegymás. Ezekből pedig egyenesen következett, hogy milyen zenét kellett készíteni alá". Bár ezen leírás nem annyira sokatmondó (mely jelző sajnálatos módon a muzsikára is érvényes), mégis szó szerint igaz, annyi személyes kiegészítéssel azonban élnék ezzel kapcsolatban, hogy e történet végre egy összeszedettebb és kiforrottabb kíséret elkészítésére sarkallta a párost. A korábbi katasztrófamozik során hallott zenekari csörték redukálódtak, letisztultak, illetve elektronikus elemekkel dúsultak, mindezek eredményeként pedig más hatást keltenek, mint az eddigiek. Ezzel párhuzamosan ugyanakkor el is klisésedtek, pontosabban: elindultak azon az úton, amely a Media Ventures-tanítványok stílusának aulájába vezette őket. A felhasznált motívumok meglehetősen egyszerűek, előre dúdolhatóak, így bármennyire is újat mutatnak önmagukhoz képest, a jelenlegi trendek vonásai majd' minden pillanatban megfigyelhetőek. Természetesen ezen megoldások alkalmazása érthető abból a szempontból, hogy ezúttal egy végletekig heroikus történetről van szó, hiszen meg kell védeni az Államok első számú emberét, aki szimbolikusan ugyan, de maga az állam, és ezt leghatásosabban a hősiességet tükröző rezes szólamok és katonai dobpergések közepette lehet megtenni úgy, hogy a napjaink elvárásainak megfelelő köntösbe csomagoljuk őket.

Néhány nappal 72. életévének betöltése előtt, 2013. augusztus 12-én elhunyt Vukán György, többek közt Erkel Ferenc-, EMeRTon- és Kossuth-díjas zeneszerző, a Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztjének birtokosa. Az 1941-ben születő, pályája során zongoraművészként is tevékenykedő szerző a jazz műfajának számtalan kiválóságával dolgozott együtt, és a világ rengeteg pontjára hívták meg előadóként, ugyanakkor baletteket, operát és misét is írt. Nem lebecsülendő azonban filmzenei munkássága sem, hiszen közel 150 alkotáshoz komponált aláfestést. Köztük olyanokhoz, mint "A tanú" és folytatása, a "Megint tanú", "Az ötödik pecsét", a "Te rongyos élet", a "Hanussen", a "Hamvadó cigarettavég" vagy éppen a "Linda" című tévésorozat, de a "Szomszédok" teleregény jól ismert zongoradallamát is ő adta elő. Halálával a hazai zenei élet egy méltán megbecsült, komoly tehetségét veszítette el.

Nyugodjék békében!

Az Over the Rainbow Vukán György-féle átirata:

Zenei értékelés: 10/7

A cirkuszok történetének kezdetéhez "csupán" pár száz esztendőt kell visszautaznunk az időben. Az eltelt évszázadok során a műfaj, mely ősének leginkább talán az egykori vásári mutatványosok harsány előadásait tekinthetjük, jelentős evolúción esett át. Ma már érthető módon kevés az, ha diszkógömbösen csillogó tornadresszben bejön egy szebb napokat is látott középkorú nő nyolc uszkárral, amelyek olyan elképesztő mutatványokat mutatnak be, mint például a vezényszóra leülés, extrém esetben pedig még akár az idomárt is megkerülik. A szórakoztatás ezen művészetének fejlődése, a minél grandiózusabb látvány létrehozása keltette életre a Cirque du Soleilt, azaz A Nap Cirkuszát, mely ha nem is áll távol a műfajtól, messze nem tekinthető hagyományos cirkusznak, ugyanis műsoraik igényes zenére előadott, állatokat mellőző, látványos artistamutatványokra épülnek. A kanadai székhelyű, de több ezer, köztük magyar nemzetiségű tagból is álló társulat 2007-ben járt először hazánkban, ám ekkor a legtöbben még talán csak az "Alegría" című, az egyik előadásukat kísérő dal "Magyarország"-ra átkeresztelt feldolgozásának kapcsán hallottak róluk. Mindenesetre a hazai nézőket is meghódították, hiszen azóta még háromszor jártak nálunk, s az érdeklődésre jellemző, hogy minden alkalommal több show-t is kellett tartaniuk egymás után.

Mint tudjuk, a vasat persze addig kell ütni, amíg meleg, ráadásul egyelőre a kihűlés jelei sem mutatkoznak, ennek megfelelően mozgóképes formában is felbukkant a Cirque du Soleil. Akadt, amikor egy már létező előadásuk lett egy mozi alapja, ahogy az is megtörtént, hogy a produkció kifejezetten filmre született - utóbbi történt "Az ember útja" címmel ellátott esetében is, mely részemről az első alkalom, amikor nemcsak zene tekintetében kerültem kapcsolatba a társulattal, hanem képet is köthettem hozzájuk. A viszonylag szellős történet hőse egy fiú (más szemszögből maga a jelképes emberiség), akit születésétől idős koráig követhetünk, eközben megelevenedik előttünk a gyermekkor könnyedsége, a félelem, a szerelem és számos más érzés, végül az élete utolsó harmada. Mindezt szimbólumokkal megszórva, szabadon értelmezhető, elismerésre méltóan kidolgozott és látványos akrobatikus elemekkel átszőtt, néhol vízi-, pontosabban víz alatti balett formában láthatjuk. Az előadás - hiszen erről beszélhetünk ezúttal is, még ha most javarészt a természetben, nem pedig egy arénában zajlanak a történések - legszembetűnőbb eleme mégis a bizalom, mivel elég egy apró tévedés, és a mutatvány egy életre szóló sérüléssel, sőt akár halállal is zárulhat (végzetes kimenetelre kétszer is akadt példa a CdS-történelemben, az egyik edzés közben történt néhány éve, a másik viszont idén, egy élő műsor közben). Fura módon hiába jellemzi tarkabarka színkavalkád az épített és a természetes díszleteket egyaránt, az egész mégis messze áll a karneváliasságtól, az ízlésesség határán belül marad - egyedül a főhőst kísérő két, a gyermekkori fantázia szabadságát jelképező teremtmény színpadiasan eltúlzott viselkedése lett meglehetősen ripacskodó.

Zenei értékelés: 10/7

Miután Nicolas Winding Refn a 2011-es "Drive – Gázt!" című mozijával egy csapásra kritikus- és nézőkedvenc rendezővé lépett elő, érthető volt, hogy új alkotása, a "Csak Isten bocsáthat meg" iránt fokozott lesz az érdeklődés. Az idei Cannes-i Filmfesztivál versenyprogramjában bemutatkozó mozi azonban finoman szólva is vegyes fogadtatásban részesült, sőt igazság szerint megbukott, hiszen a seregszemle közönsége egyszerűen kifütyülte. Az akkor nyilatkozó ítészek és a nézők a vontatottságát, zagyva történetvezetését és az erőltetett művészi vonalát emelték ki negatívumként, s emellett persze csalódottságuknak is hangot adtak, hiszen Refntől többet vártak. Aztán a film kilépett a fesztiválok világából, ám a nagyközönség véleménye sem lett más. Ezért aztán érthető módon parázsló előítélettel kezdtem el nézni, s az első húsz perc alapján ez a parázs óriási máglyává duzzadt, vagyis egyértelművé vált, hogy miért nem zengnek dicshimnuszokat az alkotásról. Azonban eléggé cseles filmről van szó, ugyanis egy idő után eljön az a pont, amikor a néző – ha kellően nyitott – átlendülhet a lassú tempó és a szimbólumoktól hemzsegő, dialógusszegény stílus gátjain, s így a mozi akár más megvilágításba is kerülhet. Azonban esetemben a pozitív végső benyomás kialakulásába Refn belerondított az utolsó negyedórával, ami ugyanis az értékesebb perceket végül szinte teljességgel annulálja, így a végítélet nálam sem lett más, mint a többségé. Azt azonban nem lehet mondani, hogy ez egy rossz alkotás, távolról sem, inkább csak megfoghatatlan, leginkább céltalan, a mainstreamre magasról tevő, egyedi mű; de ami talán a legfontosabb: elgondolkodtató, a látottak megfejtésére késztető, s ez akárhogy is vesszük, megbecsülendő.

A rendező stílusjegye a jelen moziban túlzottan is elhatalmasodó öncélú erőszak, bár elmondása szerint sosem ez a célja, ennek ellenére életművét eddig végigkísérte. Az indokolatlanul brutális szcénák egy idő után már taszítóvá és fárasztóvá is válnak, hiszen többségüknek konkrétan semmi értelme. A belezés, csonkítás, lefejezés és fejszétverés művészi miliőbe helyezése értelmezhetetlen, kiváltképp mű, egy idő után pedig már-már paródiaszerűen színpadias lesz. Nyilván aki akar, az belemagyarázhat dolgokat ebbe, mint ahogy azt a rendező is tette, bár azt hozzá kell tenni, hogy ahány interjú, annyiféle magyarázatot adott eddig alkotása értelmére, s sajnos ez eléggé jelzésértékű, vagyis maga sincs teljesen tisztában filmjével. A zavarosság - nyilatkozatai alapján - egyébként is jellemző a dán direktorra, az meg, hogy ez műveire is kiüt, talán természetesnek is mondható. Bevallása szerint alkotása értelmét spirituális síkon kell keresni, ám a valóságtól való ilyen mértékű elrugaszkodás csak akkor lenne értelmezhető, ha a történet képes volna elvinni a mértéktelen és irreális terrort, azonban ez az egyszerűcske bosszúsztori alkalmatlan erre (mint ahogyan ellenpéldaként a grandiózus "Apokalipszis most" például alkalmas volt rá).

Zenei értékelés: 10/8

Valahol a huszadik században járunk, ám ez nem az általunk ismert huszadik század. Bár ha valaki próbált már bármilyen ügyet elintézni egy hivatalban, annak, ha szerényebb mértékben is, de mégiscsak ismerős lehet a „Brazil”-beli bürokrácia fojtogatóan ördögi köre, ráadásul az egyénre rátelepedő, mindent a legapróbb szintig kontrollálni akaró hatalomra is találunk bőven példát a történelem szemétdombján. Történetünk főhőse, Sam Lowry (Jonathan Pryce) az Információügyi Minisztériumban dolgozik adatfelvevőként, és felfedezi, hogy az addig egy óramű pontosságával működő rendszerben elképzelhetetlen tévedés történt: légy került a levesbe. A leves valójában egy írógép, melybe beleesik egy rovar, és egy pillanatnyi, mindössze egyetlen betű elütésére kiterjedő meghibásodás odáig vezet, hogy a rendszer elleni szabotőr tevékenységgel vádolt mérnök, Tuttle helyett a cipőfelsőrész-készítő Buttle-t tartóztatják le ugyanazon vádakkal. Amikor kiderül, hogy a letartóztatás költségeit rossz címre számlázták ki, Lowrynak helyre kellene hoznia a malőrt, de nagy mértékben nehezíti a dolgát, hogy közben kiderül: Buttle már csak a túlvilágon foglalkozhat cipőkkel. Az egyre zaklatottabbá váló férfi eközben gyakran álmodik egy titokzatos, fogságban sínylődő lányról, aki csak rá vár, hogy megmentse, egy napon pedig a valóságban is megpillantja. Ám megtudja, hogy Jillt (Kim Greist) a hatóság keresi, ráadásul hívatlanul felbukkan otthonában a szintén körözött Tuttle (Robert De Niro) is...

Terry Gilliam a csakis rá jellemző látásmóddal mutatja be 1985-ös, kultfilmmé vált alkotásában az álmaiban Ikaroszként szó szerint szárnyaló hőst, aki a valódi életben csak egy a sok porszem közül, ám a szerelemért olyan őrült cselekedetekre ragadtatja magát, amilyenekre korábban még csak gondolni sem mert. Azonban Gilliam a legkevésbé sem egy romantikus történetben gondolkodott, hiszen a furcsa pár egy olyan groteszk, eltúlzott világ részese, ahol a mindennapi élet legjelentéktelenebb dolgaihoz is szigorúan formanyomtatvány kitöltése szükséges, a foglyokkal kifizettetik letartóztatásuk és őrzésük kiadásait, amennyiben pedig kihallgatás közben sajnálatos módon elhaláloznak, a felmerült költségeket ráterhelik a családjára. „A gyanú bizalmat szül” / „Ne gyanúsítsd a barátodat, inkább jelentsd fel!” - ilyen és ehhez hasonló szlogenek uralják a „Brazil” kisemberei feletti arctalan és megfoghatatlan hatalom talpnyalóinak és kiszolgálóinak életét, a sorba be nem állók ellen pedig keresztes hadjárat indul, melynek kimenetele kétségtelen. Mindezt a direktor olyan lenyűgöző vizualitással álmodta vászonra, mely kora ellenére még ma is megállja a helyét. Gilliames sajátosság a régi időket megidéző írógépek elegyítése az akkori modernnek tartott számítógépes technikával, az arcokba tolakodó vagy csak egyszerűen nem szokványos helyekre rakott, néhol térdmagasságban elhelyezett kamera, és elképesztőek a hatalmas méretű, olykor makettek segítségével, mégis illúziókeltően megvalósuló díszletek. Ahogy az ezzel való játék is: például amikor hősünk vezet, és a „város” fölé hirtelen egy óriási ember magasodik - majd kiderül, hogy az csak egy hajléktalan, aki azon épületmakettet bámulja, amely mellett Lowry éppen elkocsikázik az úton.

Zenei értékelés: 10/8

A „Transformers” kapcsán kiderült, hogy az emberek annyira imádják az óriásrobotokat, hogy arra érdemes mozifilmeket alapozni. Nos, engem az említett alakváltók teljesen hidegen hagynak, az óriási szörnyekre azonban minden mennyiségben vevő vagyok. Persze a minőség nem elhanyagolandó, hiszen nemcsak a technikai kivitelezésben rettenetesen nagy a különbség a „Cloverfield” és mondjuk a „Sárkánygyík”-hoz hasonló Z-kategóriás produkciók közt (ahol már a film maga is egy szörny), hanem a színészi játék és a forgatókönyv terén is. Ami azt illeti, Guillermo del Toro mozijának szkriptje sincs éppen agyonbonyolítva, az eredmény mégis egy ideális nyári látványfilm lett. A történetben a Földet ezúttal nem felülről, hanem alulról, azaz egy csendes-óceáni dimenziókapun át támadják meg gigantikus méretű idegen lények, melyek ellen az emberiség úgy veszi fel a harcot, hogy hatalmas, közvetlenül belülről, emberek vezérelte robotokat épít, hogy azok szó szerint kiütéssel győzzék le a betolakodókat. Az időről időre felbukkanó és pusztításba kezdő teremtményeket, hol könnyebben, hol nehezebben, de éveken át mindig sikerül legyőzni, azonban az újonnan érkezők egyre erősebbek, alkalmazkodóbbak lesznek, ráadásul minden jel arra utal, hogy hamarosan olyan létszámban fognak felbukkanni, hogy az ellenállás reménytelenné válik...

A különféle létformák létrehozásában mindig is kreatív del Toro ezúttal nemcsak ebben élhette ki megszállottságát, de kedvenc Godzilla-filmjei után elkészíthette a sajátját. Az emberek ezúttal ugyan mellékszereplők, az anyagi vonzat mellett talán ezért sem valami népszerű sztár kapta a főszerepet, de Charlie Hunnam, Rinko Kikuchi és Idris Elba, valamint az ezúttal is felbukkanó del Toro-kabala, Ron Perlman négyesfogatának minden tagja a megfelelő helyre került, egyedül a komikusnak szánt szálként szolgáló két izgága tudóssal (Charlie Day, Burn Gorman) nem tudtam igazán mit kezdeni. Manapság már szinte felesleges a CGI-t méltatni egy blockbusteri posztra törő hollywoodi mozi kapcsán, hiszen a hibátlan látványvilág immár minimális elvárás egy ilyen kaliberű mozitól. Azonban nem lehet amellett elmenni, hogy mennyire hihetőek a méretek és minden egyes ütés – ez már rég nem a gumiruhában makett felhőkarcolók közt battyogó monstrumok világa. Ugyan az éjszakai pankrációsorozatot érheti az a vád, hogy megúszós jellegű, hiszen sötétben bizony minden szörny fekete, és nappali történések esetén esetleg már kevésbé lenne illúziókeltő a küzdelem, de valljuk be, világosban mindez annyira lenne cool, mint trapéznadrágban Metallica-koncertre menni.

Mivel del Toro eddig majdnem minden esetben Javier Navarretével, de főleg Marco Beltramival dolgozott, sokak számára meglepetés volt, hogy most az a főleg a „Trónok harcá”-val ismertté vált Ramin Djawadi lett a komponista, aki e két szerzőhöz képest populárisabb irányból érkezett. A Djawadihoz hasonló, Hans Zimmer szárnyai alól önállósodó szerzők legnagyobb próbatétele az lehet, hogy levetkőzzék magukról az úgynevezett zimmeres hangzást, hiszen az bármennyire is bevált már sokszor, ennél maradva csupán klónok lesznek. Szerzőnknél érződik már ez a törekvés, bár egyelőre könnyen felismerhető saját stílusról nem beszélhetünk esetében, ami viszont nem is feltétlenül baj, mert így legalább nem válik egysíkúvá.

Zenei értékelés: 10/6

Néhány fiatal egy erdő mélyén álló kunyhóban szeretne eltölteni pár napot, ám pokoli erőkkel szembesülnek. Ennyi az 1981-es „Gonosz halott” sztorija, mégis történelmet írt. Vajon a feldolgozásáról is elmondható ez? Amikor manapság felmerül, hogy valamely klasszikus horrorból remake születik, akkor általában két eshetőséggel számolhatunk: vagy egy olyan verzió készül el, amelyet még nagymamák is nyugodtan megnézhetnek, ráadásul késő este és egyedül, vagy ugyan szinte tócsában áll a lábunk alatt a vászonról lefolyó vér, ahogy az a műfajtól mindig elvárható lenne, de színészpalánták érdektelen vergődését csodálhatjuk ásítozva másfél órán át. A „Gonosz halott” 2013-as feldolgozását lehetőség szerint ne ajánljuk a nagyinak, csak akkor, ha sosem voltunk vele túl jóban.

Nem minden esetben szentségtörés egyes alapműnek számító alkotások újrázása, amit ez esetben is jól támaszt alá, hogy az első felhördülést követően, a trailer láttán már a felfokozott várakozás lett jellemző a horrorrajongók körében, főleg akkor, amikor kiderült, hogy Fede Alvarez rendező és csapata CGI mellőzésével, magas korhatárt megcélozva, valamint az eredeti direktor, illetve a főszereplő, Sam Raimi és Bruce Campbell támogatásával próbálkozik. Ha félretesszük a kultfilmeknél automatikusan felkerülő szemellenzőt, akkor el kell ismerni, hogy Raimi víziója több sebből is vérzik, hogy stílusosan fogalmazzak. A színészi játék olykor igencsak esetlen, ripacskodásba hajló, s a gyurmaszerű stop motion trükkök is meglehetősen elavultak már. Mégis valamit azért jelent, hogy hazánkban rengeteg velem egykorú emlékezhet vissza úgy, hogy unott és monoton hangalámondás ide vagy oda, kamaszként életünk talán legkeményebb tortúrája volt végignézni „Az erdő szellemé”-t (mely címen a VHS-korszak gyermekei ismerték a produkciót), hogy aztán utána egy darabig rémálmainkat köszönhessük neki. Ugyan a mai tinik és az akkoriak horrorra vagy akár bármi másra is vonatkozó tűrésküszöbe között áthidalhatatlan lett a távolság, ám felnőttként újranézve meg kell állapítanom, hogy ha persze nem is minden pontjára kiterjedően, de azért még mindig hatásos a mű. Már a kezdetek kezdetén is baljós hangulat és erős atmoszféra uralja, ezenkívül a maszkok sem adnak komolyabb lefitymálásra okot ma sem, tehát a feldolgozás szükségessége vitatható.

Számomra az a legzavaróbb, hogy az eredeti ismeretében filmünk háromnegyed része meglehetősen unalmas. A Raimi rendezte horrort azért kellett volna békén hagyni, mert valljuk be, ma már ez nagyon kevés lenne, többek közt épp az olyan produkciók miatt is, melyek a ’81-es kultmoziból loptak. Emellett brutalitásból napjainkban egymást licitálják túl a horrorok, ezért egyre nehezebb dolguk van a készítőknek, mert a fősodort tekintve is majdnem mindent láttunk már. A hemoglobinfolyam pedig nem egyenlő automatikusan a feszültséggel, a remake-ben azonban utóbbi kevéssé van jelen, semmi más nem tartja egyben, csupán a fröcsögő vér, mintha csak egy trancsír-egyszeregy kerülne felmondásra. Pozitívum azonban, hogy a színészek, élükön Jane Levyvel, ezúttal nem mindannyian a hasonló jellegű alkotások irritáló ágyútöltelékeinek kategóriájába tartoznak, ráadásul az utolsó negyedóra, mely már jelentősen eltér az eredetitől, kifejezetten erős lett. A házat körülölelő erdő a nappali homályban is meglehetősen nyomasztó, ahogy a faház belseje, különös tekintettel a pincére, sem az a túl életvidám hely. Akad tehát értékelhető dolog itt, de ha a trancsírozások terén megnyilvánuló, a minél alacsonyabb korhatár-besorolást tiszteletreméltóan elutasító bátorság kiterjedt volna az alaptörténet nagyobb mértékű megváltoztatására is, jóval kevésbé fanyalognék.

Emily (Rooney Mara) és Martin (Channing Tatum) egy ifjú pár, akik életében minden rendben lévőnek tűnik, egészen addig, amíg a férfiért rendőrök nem jönnek, s pénzügyi machinációi miatt börtönbe kerül. Szabadulását követően kiderül, négy év azért hosszú idő, hiszen bár Emily megvárta őt, az eltelt esztendők megtörték a nőt, elhatalmasodó depressziója pedig egy öngyilkossági kísérletbe torkollik. A kórházban megismerkedik Jonathan Banks pszichológussal (Jude Law), aki konzultál Emily korábbi orvosával (Catherine Zeta-Jones), majd úgy véli, egy újfajta gyógyszer lesz a megoldás. Ennek vérre menően súlyos mellékhatását azonban senki sem látja előre...

Napjaink biztosra menő, kockázatot ritkán vállaló folytatásainak és képregényfilmjeinek korszakában ritka az olyan mozi, ahol a forgatókönyv csavarossága esetén a kritikákban hitchcocki jelzők röpködnek, és ahol a recenzornak óvatosan kell bármit is a cselekményből megemlítenie, hogy a felfedezés élményét meghagyja a nézőnek. Így tehát maradjunk annyiban, hogy a filmet rendező, illetve azt álnéven vágóként és operatőrként egyaránt jegyző Steven Soderbergh egy olyan produkciót rakott össze, amelyben hiába nem találunk szimpatikus karaktert, mégis a történet egy idő után elkezd érdekessé válni. Sem az izgága Law és a szorongó Mara orvos-beteg viszonyának ábrázolásával, sem a bánatos borjú tekintetű Tatummal nincs gond, és ugyan Zeta-Jones úgy néz ki, mintha egy pornófilmbeli titkárnő szerepének castingjéről kóborolt volna át ide, szenvtelen pszichológusként végül is el lehet fogadni. Hogy a meglehetősen fojtott hangulatú, az ellenszenves karakterek körül viszonylag lassan csordogáló cselekmény bonyolódása láttán egyre inkább kíváncsiak vagyunk a végkifejletre, az "A Bourne-ultimátum" forgatókönyvírója, Scott Z. Burns csavaros szkriptjének is köszönhető, melyben a fordulatok még éppen nem lépik át a teljes hihetetlenség bizonytalan vonalát. Ami pedig a már számos stílusban helytálló direktort illeti: kötve hiszem, hogy valóban ez lett volna az utolsó mozis munkája, ahogy beharangozta, de ha így is lesz végül, hát akkor elmondható, hogy a búcsú a felemás alkotásokat is tartalmazó pálya pozitív oldalát gazdagítja.

Pályája elején Soderbergh Cliff Martinezzel dolgozott sokat, akit egy ideje újra felkér időnként ("Traffic", "Solaris", "Fertőzés - Contagion"), míg ha lazább, groove-osabb dallamokra van szüksége, akkor David Holmesra vált ("Mint a kámfor - Out of Sight", az Ocean's-mozik, "A bűn hálójában – Haywire"), és miután "Az informátor! - The Informant!" révén ismét visszahozta az egykor rendkívül foglalkoztatott Marvin Hamlischt a köztudatba, a 2012-ben elhunyt zeneszerző hattyúdalát is ő biztosította a "Behind the Candelabra" révén. A "Mellékhatások"-nál viszont azt a Thomas Newmant preferálta, akivel eddig kétszer, az "Erin Brockovich - Zűrös természet", illetve "A jó német - The Good German" kapcsán akadt össze. A rendező minden esetben következetesen kéri fel a zeneszerzőket, nem saját közegükből kirántva, alkalmazkodásra kényszerítve hurcolja magával őket, hanem a leendő film stílusából adódóan választja meg a hangjegyekért felelőst. És ahogy mindig, ezúttal is megtalálta azt az embert, akiről bebizonyosodott, hogy a lehető legjobb választás lett.

Zenei értékelés: 10/7

Miután a 2006-ban bemutatott "Superman visszatér" nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a Warner a Bryan Singerrel tervezett akciódúsabb folytatást gyorsan el is kaszálta, s egy teljesen új feldolgozás formájában képzelték el a kryptoni hős következő mozis felbukkanását. Ez azonban Singer tetszését már nem nyerte el, így ő távozott a projektből. A stúdió több írót és képregényszerzőt is felkeresett, hogy ötleteljenek a reboot lehetséges formájáról, és ennek során egy óriási, négyrészes, epikus mozi lehetőségét is kidolgozták, ám végül a vezetők erre nem bólintottak rá. "A sötét lovag" sikerét követően egyértelművé vált, hogy a szuperhősmozik terén már a drámaibb hangulat, a sötét tónusok, az összetettebb karakterábrázolás és az egyedi gonoszfigura a nyerő. A Christopher Nolan rendezte új Batman-széria lett hát a követendő példa, vagy ahogy a film egyik producere nyilatkozott, a kulcs az új Superman-mozihoz. 2009-re tehát biztos volt, hogy mi lesz a koncepció, azonban ezt valakinek meg is kellett valósítani, így került a képbe a Batmannel bizonyító Nolan, aki producerként lépett be a készülő projektbe. David S. Goyer íróval közösen végül egy új kontextusba helyezett Supermannel álltak elő, és ez pedig már finoman szólva is elnyerte a stúdió tetszését. A rendező személyének kiválasztása sem volt egyszerű, többek között szóba került Guillermo del Toro, Robert Zemeckis, Darren Aronofsky és Jonathan Liebesman, végül Zack Snyder lett a befutó.

A címében is megújult történet végül 2013-ban "Az acélember"-ként, vagyis Superman másik közismert nevével robogott be a mozikba. A főhőst Henry Cavill formálja meg, szerelmét Amy Adams, szüleit pedig Diane Lane és Kevin Costner. Az utóbbi években divatos, sötétebb tónusú szuperhősmozik stílusát követő produkcióban gyakorlatilag szóba sem jöhetett Lex Luthor mint főgonosz, így Superman univerzumának egy másik jól ismert zsarnoki karakterét, Zod tábornokot választották ellenfélül, akit Michael Shannon kelt életre. Superman vér szerinti apjának megformálását pedig Russell Crowe-ra bízták, így Marlon Brando után ismét egy kiemelkedő sztár kapta a szerepet. A meglehetősen impozáns gárda mellett az elképesztően jól működő látványvilág, és az apró buktatói ellenére is jónak mondható történet végül sikeressé tette a kryptoni hős legújabb feldolgozását, bár a közönség pozitív fogadtatása mellett a kritikai vélemények már nem ennyire kedvezőek. Mindazonáltal "Az acélember" voltaképpen kihozta Superman karakteréből mindazt, amit napjaink szuperhősfilmjeinek keretei között ki lehet hozni, bár tény, hogy olykor vontatottá válik, és 143 perc nem volt ebben a sztoriban. Bizonyos részeiben sajnos túlságosan is komolyan veszi magát, és a töméntelen akció sem kifizetődő mindig. Ám úgy hiszem, el kell fogadni, hogy egy, az 1930-as években megalkotott, az akkori igényeknek megfelelő szuperhőst, napjaink elvárásai alapján, ennél jobban nehéz lenne filmre adaptálni.

A komponista posztját illetően számos találgatás látott napvilágot, hiszen a rendező általában Tyler Batest szokta felkérni, ám ennél a nagyobb projektnél egyértelmű volt, hogy egy tapasztaltabb szerző alkalmazása várható. Végül Hans Zimmer kapta meg a filmet, ráadásul igen fura módon. Történetesen egy, "Az acélember" zeneszerzői posztjára irányuló újságírói kérdésre egy kétértelmű választ adott Zimmer, ám ez elég volt a sajtónak, hogy telekürtöljék a világhálót a nem valós ténnyel, miszerint ő lesz a film komponistája. A német zeneszerzőnek a szerencsétlen kijelentés után magyarázkodnia kellett, így felhívta Snydert, hogy tudassa vele, nem mondott olyat, hogy ő lesz "Az acélember" zeneszerzője. Végül Snyder kapva kapott a híváson, és közölte Zimmerrel, hogy voltaképpen nem is lenne rossz ötlet, ha ő felelne a score-ért. Azonban Zimmer egyáltalán nem bólintott rá a projektre azonnal, sőt kifejezetten vonakodott elvállalni azt, mivel a Christopher Reeve főszereplésével készült 1978-as "Superman" zenéjével etalont teremtő John Williams örökébe kellett volna lépnie. "Feltettem magamnak a kérdést, hogy tényleg szeretnék egy valódi ikonikus zenét követni?" - emlékezett vissza Zimmer.